Visszatértem

2018.09.01

Kereken egy hónap múlva indulok a szerb fővárosba. Csodálatosan felemelő és mélyen érintett érzelmek csapongnak a lelkemben. Újjá fogok születni. Elérem azt, amiért kicsi korom óta küzdök. leszek. De nem rögtön a műtét után. Hiszen Nőnek lenni nem szimplán egy hüvely saját testünkön való birtoklása. 

Ahogy szoktam mondani; egy punci szükséges, de nem elégséges feltétele ahhoz, hogy Nő legyél. A Nőiség alapjai és legprimordiálisabb sarokpontja a lelked, az elméd; Te magad. És egyben ez a legstabilabb pontja is az életednek. Mert élhetsz bárhol a földön, az tér-idő kontinuum  bármely tetszőleges pontjában, ez az egy amitől senki ember fia nem foszthat meg. Az embert megfoszthatják a boldogságától, a méltóságától, a szabadságától, de Önmagától soha. Nem létezik olyan szenvedés, fájdalom, kín és embertelen autoriter világ, ami elvehetné tőled/tőlem, hogy Nő vagyok. Még én magam sem.

Sokminden a földre taszít bennünket életünk során. Transzneműség ide-vagy oda. Különböző élethelyzetek, sorsok sokasága különböztetik meg problémáinkat, de egy mégis közös bennük; a magadba vetett hited segíthet túllépni mindenen. Amíg hiszel magadban, hogy ember vagy és bármire képes vagy, addig semmilyen fal nem lesz előtted ami megmászhatatlan, vagy éppen ledönthetetlen. Ez a hited, ez vagy Te.

Nem kell egy évvel ezelőttig visszamennem, elég csak fél évvel. Berlinben voltam éppen. Fiúként éltem, ahogy neveltek, ahogyan a társadalom megszabta, hogy éljek/élhetek. Erőtlen voltam, a magabiztosság pedig ismeretlen fogalom volt számomra. Nem hittem, hogy valaha is Önmagam tudok lenni, és végre Nőként asszimilálódni a társadalomba. Blankával töltöttem 4 napot a német fővárosban, és már nem voltam hajlandó férfiasan hazajönni. Mert ott megszületett a hitem. És megszülettem én. Az igény, hogy élni akarok, úgy ahogyan éreztem mindig, hogy élnem kell. Lehúzhatom az álarcom, és végre élhet az a lány aki mindig is voltam. Fantasztikus érzés volt, és fantasztikusabb mint bármelyik műtét is lesz bármikor. Persze szükségem van azokra is, hiszen az egészséges testkép pont legalább annyira fontos, mint a saját hitünk. Hozzánk tartozik. De akkor sem a fizikai valóságában, hanem a hit, ami megteremtődik bennem; a saját testemben vagyok. Még akkor is, ha lehajtom néha a fejem az utcán, amikor nem érzem magam szépnek.

Nyilván mi transzneműek talán jogosan érezhetjük különlegesebbnek a helyzetünket, hiszen életünk nagy részét egy modus vivendiben éljük le. Valóban különlegesebb, de nem nehezebb. Akkor szoktam összetörni, amikor meginog a hitem magamban. Akkor sötétül el minden, akkor nem is olyan jó hely ez a világ, nem is vagyok szép, a virágoknak nincs illata és a kedvenc ételem sem csillapítja étvágyamat. Ha ekkor fogja meg egy őszintén szerető ember a kezed és mosolyt csal az arcodra, mindezek oly nevetségessé válnak. Erre a hitre van szüksége mindnyájunknak abban, hogy felülkerekedjünk a világ legmerészebb vállalkozásain. 

Harminc évvel ezelőtt - nem sokkal mielőtt születtem - ha a transzneműségemmel orvoshoz fordulok, nem kaptam volna mást, csak egy diagnózist, pár kedélyjavítót és jókívánságokat. Én pedig ma anyakönyvezett Nő vagyok, Női hormonháztartásom van, és úgy élek a mindennapokban, mint bármelyik átlagos Nő. Az emberek Nőként kezelnek, Nőként borulok le az élet nagysága előtt, és Nőként élem meg az élet legapróbb csodáit és felfedezéseit. És hálát adok a sorsnak/teremtőnek, hogy Nőnek születtem, még ha a fizikai fejlődésem nem is könnyítette meg az életem. De meggyőződésem, hogy egy Nő - bár fájdalmasabb és egy életre kiható sebet ejt - erősebben át tudja vészelni ezeket a sötét időszakokat, és hamarabb rendet tud tenni az életében, ahhoz hogy kiteljesedjen. És most ezt érzem. 

Erős Nő vagyok, hiszen 27 évet túléltem, a valaha létezett legkegyetlenebb börtönben. A saját testemben. Erős vagyok, mert bár életem legszeretettebb barátai nélkül már rég elvesztem volna, de a szenvedéseim idejének tömkelegét egyedül éltem meg némán, magamba temetve. Erősen tűröm minden arcomra mért lézerdióda csapását, ereimbe szúrt tű fájdalmát, gyógyszerek nem kívánt hatását, műtétek borzalmát, és lelki gyötrődés iszonyát. Erős vagyok, mert szembe mertem nézni saját magammal, és kimertem mondani a világ legnehezebb dolgát...

amit 25 éves koromig nem mondtam ki a számmal, még magamban egyedül sem.

Nő vagyok.

Minden bizonnyal, ha úgy születek, mint bármely más lány a földön, soha nem értékeltem volna ennyire ezt az életem legfontosabb és éltető momentumát. De így, hogy keservesen meg kell küzdenem érte, nem csak a Női lét rossz oldalát érzékelem, hanem azt az egész csodálatos áldást, ami engem Nővé tesz. Még azok is, amik az én életemben kimaradnak.

Mindenki tudja, hogy nem lehet olyan gyermekem, akit én szülök e világra. Valamikor leírtam a történetet amikor édesanyámmal sétáltam a belvárosba 6 évesen. Éppen akkor írattak be általános iskolába. Ambiciózus gyerekként fel is vázoltam, hogy az általános iskola után gimnáziumba megyek, majd főiskolára/egyetemre, miután "kisbabát fogok szülni", hogy szó szerint idézzek. Persze jól megkaptam, hogy fiú vagyok és soha nem fogok gyereket szülni. Nagyon fájt. Életemben először képzeltem el, hogy egy nyíllal valaki szíven lő. Sírtam miatta, hogy egész életemben ezt fogom hallgatni? Te fiú vagy! Viselkedj férfiként! Nem szülhetsz gyereket! A fiúk majd mennek katonának! Amikor majd feleséged lesz.../ Majd ha Te is apa leszel....

Egész életemben dédelgettem az álmot, hogy egyszer saját gyerekem lesz, akit én szülök, mint az, hogy egyszer csak reggelre a saját testemben ébredek. A gondolattal már megbarátkoztam, hogy ez soha nem lesz így, mégis időként még ma is oly jó érzés gyermekiesen álmodozni róla. Álmodozó típus vagyok. Hiszen a valóság nekem túl kemény és irtózatos volt ahhoz, hogy az álmaim nélkül túléljem. Éltető táplálék volt nekem, hogy álmomban már lányként mehettem iskolába, hogy egy fiú puszit ad vagy éppen virágot ad nekem. Hogy egyszerűen a szüleim kislányomnak szólítanak, vagy éppen, hogy a saját gyerekemet fogom a kezemben, miközben potyognak a könnyeim az örömtől.

Nincs annál szebb érzés a világon, mint amit egy Nő átélhet életében. Amikor két szív dobban egyszerre a testedben, ami majd önálló kis életként dobban majd tovább. Ez az én szívembe vésett non plus ultra. Ez a hormonoktól még jobban megerősödött bennem az elmúlt hónapokban, és terveim szerint harminc éves koromban elindítom az örökbefogadás (mily meglepően) rögös, bizonytalan és szenvedésekkel teli folyamatát.

Anyának valónak érzem magam, és ezt az érzést olyannyira nem tudják elvenni tőlem, mint azt hogy Nő vagyok. Talán ez lesz életem koronája; szeretni és felnőtté formálni a sajátomként szeretett pici életeket (igen, többet). Ha nem is biológiailag, de az állami gondozás szörnyűségeitől megmentve életet, emberi életet adni a számukra. És úgy élni, hogy az ő szeretetük visszaigazolás legyen az anyaságom számára. Minden porcikám azt súgja, hogy így lesz.

Nemigazán tudnak nagyobb recés és undorítóan rozsdás kést vágni a szívembe azzal, hogy amikor megkérdezik, hogy menstruálni fogok e, s a nem válasz hallatán a képembe vágják; de jó neked. Ha az orvostudomány meg tudná tenni, habozás nélkül várnám a lehetőséget, hogy megcsináltathassam, hogy legyen. Ez is hozzánk tartozik Nőkhöz. Tudom, hogy fáj. Tudom, hogy ciki róla beszélni és azt is, hogy néha "undi". És görcsöl, mint ha egy csapat idióta elkezdene gyomrozni. És folyik, ésatöbbi. De az életed egyik legnagyobb büszkeséged és boldogságod éltető forrása. Ezért nekem ne mondd, hogy jó nekem, mert a világon bármit hajlandó lennék érte megadni akkor is, ha már százszor nagyobb fájdalmakat is átéltem már a menstruációnál mind fizikailag, mind lelkileg. Ahogy azt se kérdezd, hogy milyen volt férfiként, mert nem tudom. Nem voltam soha férfi, még ha a testem mutattak is olyan jegyeket.

Nem hiszem, hogy le kellene hajtanom, vagy neked le kellene hajtanod a fejed olyasmiről, amiről nem tehetsz. Amiért nem szülhetsz saját gyermeket, és nem éppen rendelkezel a nőiség minden divatipar által diktált kis momentumával. Te ettől még Nő maradsz. Olyan társadalmi csoporthoz tartozol a két nem közül, akinek az életébe kódolt a boldogság. Az a boldogság, amit akkor is érzel, amikor másról gondoskodhatsz, szerethetsz és dédelgethetsz. Amikor a fantáziádat szabadon eresztve alkothatsz egy kitépett füzetlapon, festővásznon, virágoskertben, egy karon tetoválás közben, ételt főzve, álmokat szövögetve, körmöket festve, ruhát varrva, a pároddal szeretkezve vagy éppen mások szerint bénán autót vezetve. A barátnőkkel iszogatva, a tükör előtt magaddal bíbelődve, az utcán mezítláb járva, vagy éppen a munkahelyen a munkaeszközödet püfölve. A fürdőkádban a habot kavargatva, kutyát sétáltatva, önfeledten ölelkezve és csókolózva, vagy a gyerkőc után takarítva. A karriered építve, egyeteme tanulva, vagy a discóban tombolva, vagy a szülőszobán vajúdva, vagy éppen unokákkal játszva. Mindezek mellett boldog tudsz lenni, mert a boldogságod alapját nem a körülmények határozzák meg számodra, hanem a hited, ami ugye Te magad vagy, azaz; hogy Nő vagy.

Hiányzik a nővérem. Az a nővér, aki soha nem volt nekem. De 7 éves korom óta írom neki a naplóm, amiben leírom mennyire is hiányzik és mi mindent szerettem volna akkor, abban a pillanatban elmondani neki. Mint a Dalai Láma kiválasztásánál én is keresem a nővérem lelkét ebben a nagyvilágban, mert szükségem van rá. Az is lehet, hogy több van, de már közel járok. Ha ő lenne, már rég nem ezeken az apróságokon izgulnék, hogy ki fogja majd a kezem a kórházban, vagy miért nem volt ott a nővérem az okmányirodába. De ehhez türelem kell, és hiszem, hogy megtalálom.

Igen, eltűnök néha. Igen összetörök és szomorkodok, és a lesírt szempillaspirál nyomok ki nem jönnek már a párnáimból. De amíg én magam hiszek a Nőiségemben, és Ti is megengeditek azt, hogy hihessem, addig nem veszek el. Noémi barátnőmet is idézhetném, aki a legszebben fogalmazta ezt meg: "Nőbbnek érzem magam sok más Nőnél, mert nekem ezért keményen meg kellett küzdenem, nem csak úgy az ölembe kaptam". Életem eddig legnagyobb megdöbbenése, amikor született Nők is ráébresztettek és közölték velem; olvasnak engem és erőt merítenek abból a Nőiségből, amit én szenvedélyesebben élek meg másoknál. Amellett, hogy tudtam valakinek segíteni még az a legszebb ebben, hogy valóban Nőként tekintenek már rám Nőtársaim, hisz ki mástól fogadnák el a nyilatkoztatásokat a Nőiségről, mint egy Nőtől, akinek pillangókból van kirakva a Vénusz jel a falára.

Büszke vagyok arra, hogy Nő vagyok és Nő lehetek köztetek. Büszke vagyok rátok és hálás vagyok azért, hogy a sok kérdőjel és érthetetlen körülmények ellenére megláttatok engem a bőröm alatt. Köszönöm, hogy nagybetűs Nőként kezeltek, és már lassan fel sem tűnik nektek, hogy valaha is máshogy lett volna ez.

Köszönöm nektek, akik ezekben az időkben a kezemet fogtátok és a vállatokon pihenhettem meg, és hogy a sok-sok balhés esetem ellenére itt vagytok. Mert bár nem az ideális Nő szeretnék lenni, hanem a reális, attól még így nem olyan szépen és nem teljes funkcióban, de Nő vagyok. Az összetört álmokat újjáépítem, az elvesztett barátságokat visszaszerzem, és emelt fővel sétálok be a célba.

És a Nő szót szándékosan írtam végig nagybetűvel.


Eszter


Hazudni bűn

2019.07.21

"Ne hazudj, és más becsületében kárt ne tégy" (Isten tízparancsolata - Magyar Katolikus Püspöki Konferencia)

18 hónap HRT

2019.05.02

Április 16-án volt a hormonkezelésem 18. hónapos évfordulója. Már nem is igazán tudom, hogy tudok e újat írni, hiszen nagy általánosságban mindent leírtam már, a HRT ebben a szakaszában pedig már nemigen történnek új dolgok. Vagy mégis.