Patologizált állapot - Album

2018.07.11

Nem volt furcsa belépnem először egy nagy pszichiátriai intézménybe, hiszen a Füzesabonyi Pszichiátriai és Szenvedélybetegek Otthonában 3 hetet töltöttem. Csak anno még mint ellenőr, a fenntartótól. Majdnem minden pszichológus és pszichiáter szakembernél ezzel kezdtem, nagyon kikerekedett a szemük. Szóval sem a rácsos ablakok, sem a csak kívülről nyitható ajtók, sem a leszedált páciensek látványa, sem az összetört és zokogó emberek hangja, sem a szokásos "kórházszag" nem zavart. Kifejezetten nem. Tudtam, hogy az emberi sors és végzet egy természetes, ám de annál tragikusabb része ez. Azt is tudtam, hogy ha nem lettem volna elég erős, nagyon könnyen itt lehetnék én is, de nem a "járóbeteg" részlegen.  De tudtam, hogy az állapotomban javulást akaró páciensként sétálok a folyosón. Nem akarok megőrülni, ezért Önmagamnak kell lennem, akármennyire is nem tetszik ez majd nekik. Ha ezzel a nyomasztó környezettel akartak elrémiszteni az egész procedúrától, akkor ez egy nagyon gyenge próbálkozás volt.

Állami hivatalomból felmentve rohantam egy magyar pszichiáter karjaiba 2014-ben. Abszurd látványként, még elég fiús külsővel, ha jól emlékszem még egy fekete zakóban, egy világoskék ingben, laza itt-ott szakadt farmerban, és egy barna skechersben jelentem meg, félhosszú hajjal, némi borostával, tövig rágott körmökkel jöttem felkeresni az ország egyik neves transz-pszichiáterét. Az elmepalota folyosóin hamar megtaláltam a professzor irodáját, ahová érzelmi szempontból abszolút semlegesen mentem be, mindenféle izgalom nélkül. Gondoltam elmondom neki, hogy kérek egy szakvéleményt, beszélgetünk és hazamegyek. Gondolván hát mi "öltönyösök tartsunk össze".

Hamar sorra is kerül az ember és - magánpraxis révén - egy kellemes hangulatú és ízlésesen berendezett, ám de pici irodába kerül az ember. Volt rózsaszínű ásvány a dohányzóasztalon, transgender festmény a falon, minden. A professzor alacsony, középkor vége felé járó, monoton, sokat nem mosolygó és nem is sokat beszélő ember. Végtére nem is neki kell. Belépve a köszönés után, kínos csend következett. Én nem szóltam, ő mélyen papírokba meredt és pipálgatott, aláírt, írt és pecsételt. Pár perc múlva dolga végeztével, az asztaltól átsétált a velem szemben lévő székbe. A legmeglepőbb nyugodtsággal és pókerarccal nézett rám a karosszékéből, és kérdezte meg, hogy miben segíthetek?

Az addig érzett üresség töltődött föl egy szempillantás alatt minden olyan érzéssel, ami az életem elmúlt 24 évben mindig zárt ajkak mögött voltak mélyen betemetve valahol idebent. A legkomolyabb semmi érzés gyulladt meg egyszerre és robbant bennem egy hatalmasat sújtva és megölve a mesterséges szerepemet, a társadalom szülöttjét; Benjamint. Ha bármikor is volt ilyen énem, amit fenn kellett és tudtam tartani, ezzel a kérdéssel halottá vált. A legszívesebben akkor üvöltöttem volna mindenfélét bőgve és könyörögve, hogy segítsen rajtam, mert éppen haldoklok. Minden nappal egyre több interakcióba lépek, és minden alkalomkor szét kell vernem az érzelmeim, a vágyaim és bele kell temetnem egy olyan gödörbe ami rég megtelt. Nincs már hova. Elkezdődött a Kelet-ukrajnai háború, mennék végre haditudósítóként meghalni, de legalább oldozzon fel, hogy nem vagyok szörnyeteg. Szabadítson meg minden lelki fájdalomtól, ami rothaszt mér lassan 20 éve.

Eszter vagyok, transzszexuális lány. Egerben születtem, már egy kicsit régen. Dédnagymamám házában cseperedtem, mert szüleim fiatal házasként még nem jutottak lakáshoz. Aztán jutottak, a Csebokszári lakótelep garzonház 10. emeletén. Szerettem az erkély ablakán leskelődni, a magasban lenni. Szerettem a fák tetejét föntről nézni, és szerettem a busz zaját, a mentőautó szirénáját, a gyerekzsivajt, az iskolacsengőt és, hogy a télapó sokkal könnyebben megtalál majd ott, ahol lakom. Oda jártam óvodába, a lakótelepre. Voltam szerelmes. Imádtam a menzai teát csíkos üveg pohárból és a vajas-mézes kenyér ízét. A patakban játszottam boldogan a barátaimmal. Szerettem játszani és sokat viccelődni, fára mászni papám telkén vagy éppen bicajozni és a megtermelt zöldséget éppen a földből kihúzva megtörlés után megenni.

Aztán szerettem iskolába járni, hogy tanulhassak és okos lehessek egy szép napon. Engem is beszívott és élveztem a Disney világát, és az összes akkori rajzfilm őrülettel a videojátékokkal együtt. Igen legózni is szerettem és autókkal is játszani. Szerettem a természetet járni és az osztálytársaimmal csibészkedni. Szerettem volna, ha felnéznek rám valami miatt és becsülni fognak. Hellyel-közel nagyon jó és szerethető tanáraim voltak és egy gyönyörű kertvárosi környezetben élhettem ezt meg. Szerettem sokat mozogni, úszni, lovagolni, atlétikázni. Imádtam az emeletes ágy felső szintjén aludni, és mindig katonás rendben tartani a játékaimat.

Aztán kiköltöztünk a kertvárosba, Felnémetre, ahol saját szobám lehetett. Volt kertünk. Sokat játszottunk a mögöttünk lévő "kis dombon", ahogy a tetején lévő lőtérről is erőszeretettel szedtük az üres töltényhüvelyeket. Imádtuk Dolly-t a senki és mindenki kutyáját, akinek oly szeretettel vettük a párizsit Erzsike néni boltjában az utolsó fillérünkből is. Matyival körbebicajoztuk akár a fél világot is, olyannyira, hogy a kőbányába vezető úttól engem, már csak a rohammentő vitt tovább. Amikor meggyógyultam ugyan úgy simogattuk Foltost, olajoztuk a bicajt, ültünk a lugasukban, vagy éppen meredtünk a számítógép elé az új játékok miatt.

Imádtam a történelmet és a földrajzot. Heppem volt fejből, valamikor csukott szemmel vaktérképet rajzolni kicsi korom óta, és országok legkülönbözőbb -egyébként értelmetlenül - statisztikai adatait megtanulni. Kaptam szüleimtől egy távcsövet, amivel hajnalig figyeltem a csillagokat és jegyeztem fel őket.  Gyűjtöttem az érméket és a legszínesebb hajtatlan bankjegyeket a világ minden tájáról. Elkapott a lázadó láz vörös színben, Che Guevara mintában. Egy közösségben voltam az ifjú kommunistákkal, és tizenévesen szerveztük a proletariátus jövőjét, és ,hogy nemzetközivé lesz holnapra a világ. Ja és, hogy sosem halunk meg.

Elballagtam, és egy műszaki iskolába kerültem, mert az általam kinézett gimiből kicsúsztam 3 hellyel. Rengeteg fiú között inkább keveset jártam iskolába, megtanultam nagyon távol maradni, de végül sikerült átkerülnöm egy gimibe. Csilla néni szabadított meg a gép-és műszeripar poklától, aki oly nagy szeretettel fogadott be, és ugyanakkorával nevelgetett és terelt az utamon. Először csak sportoltam még, de után drámáztam, mivel ilyen dupla-tagozatos osztály volt. Eszméletlenül sokat nevettem és tanultam ott. Kezdtem felnőni, a dacos hülyegyerek természetem ellenére. Az érettségi után is sokat beszéltünk és különböző társaságokkal együtt töltöttünk sok időt, egy igazi Csillás vacsora és némi bor/ nálam inkább sör mellett. Beszélgettünk őszintén Kicsi Gerivel, akár a telken, akár csak otthon, akivel akkoriban a legjobban értettem meg magamat a korkülönbség ellenére. Megtanultam biliárdozni és az italok nevét, külön-külön és egybekeverve is, a testben, vagy azon kívül való elhelyezkedésétől függetlenül. Ekkortájt találtam ki, hogy én szerelmes is vagyok, és sokat jártam szórakozni és zülleni mindegy kikkel. Ez előtt, és ez után is életem része volt első igazi szerető "nővérpótléka" Kriszti, aki rendkívül nagy hatást gyakorolt az életem folyására.

Imádni kezdtem utazni, és pont Egyiptomban kapott el a hír; felvettek a Pécsi Tudományegyetemre, földrajz szakra. Legalább a legmesszebb van Egertől. Mos úgy beszélek, mint ha nem azért jelöltem volna azt első helyen... Imádtam felfedezni Európa akkori kulturális fővárosát, egy számomra idegen várost, ami telis-tele volt és lesz mindenféle pici izgalommal. Volt nagyon eminens oldalam és évem, és volt olyan amikor csak egy régi soproni reklámhoz hasonlított; itt ülünk a terem hátsó végében és elalvásban mi vagyunk a császárok!. Megtanultam teljesen önállóan élni, és megtanultam beosztanom a pénzem, de mégjobban nélkülöznöm, ha az előbbi mégsem sikerült. Dolgoztam a sörgyárban, de hol csak a busás tanulmányi ösztöndíjamból éltem, annyira túlteljesítettem a korrigált kredit indexet.

Abszolutórium után azonnal felsiettem a választásokat segíteni Budapestre. A szocialista pártnál kezdetem el dolgozni a Horn Gyula gyakornoki programban. Dolgozni akartam egy jobb világért, hiszen baloldali ember vagyok ízig-vérig. Bemelegített helyem volt a Kéthly Anna klubban, és Flóra elvtársnővel 72 óráig lógtunk együtt alkohol ittas mámorban. Éjfélkor is könyököltem a parlament szakértői páholyában, és unatkoztam nemzetbiztonsági bizottsági ülésein. Fejből tudom a 4-6-os villamos megállóit, és majdnem az összes szórakozóhelynek a nevét. Csípős, hagyma mehet bele? Így ébresztettek a reggeliztető személyzetem a villamos megálló tövében. Iszonyatos duhajkodás, és késő esti Duna-parti séták. Aztán lekerültem Egerbe a helyi kampányt segíteni; plakátragasztó, éjszakai plakátőr-járat és késő este politikai eszmecsere. Majd elhelyezkedtem. És most Itt ülök. Kihagyhattam valamit?

De a professzor csak némán ül, és kérdezi; segíthetek? Jól van?

Ugyanis a számat nem nyitottam még mindig ki. Csak lepörgött az életem a szemem előtt. Hiszen meghalt ez a szerep, ez a nagy legenda és lufi amit rózsaszín ködbe burkolva nyomtam mindenki orra alá, nehogy kiderüljön, hogy valami baj van.

Nehogy kiderüljön, hogy a boldog óvodai évek alatt a szívem megszakadt, hogy a lány öltözőbe tartva, elcitálnak a fiúkhoz. Hogy hányszor sírtam mert, nem a hercegnős jelmezt vehettem föl, hanem odajött az óvónő és felöltöztetett katonának. Hogy Natalie nevű gyönyörű barátnőmmel nem játszhattam többet, "mert az nem egészséges egy fiúnak". És hogy bár jó volt az autó, de azzal a babával sokkal jobb játszani, amivel "mi" lányok szoktunk.

Nehogy kiderüljön, hogy iskolába járva, a nem messze lakó unokanővéreimhez jártam mindig és próbáltam kiteljesedni a lányosságomban. Hol kifestve magam, vagy éppen a magassarkú cipőikbe becsusszantva a lábam, amikor nem voltak otthon. Sírva éreztem, hogy a szárnyaim nőnek már és nem sok kell, egy szép napon igazi lány lehetek.

Nem akartam, hogy látszódjon, hogy mennyire fáj, hogy a tornasorban a fiúk között kellett állnom, velük öltözni szégyenkezve. Hogy édesapám beíratott birkózni a bátyám nyomdokán, gondolva, jó leszek ott. Zongoráról és táncról szó sem lehetett. Gyűlöltem és fizikailag hánytam a csapban a pubertáskor, amikor a testem elkezdett egy iszonyatos szörnyeteggé válni és a stressz fizikai jelei ömlöttek. Nőtt a lábam és a kezem és magas lettem. A finom vékony hangom mély és remegős lett. A testem minden részét ellepte a szőr, és mindenki helyeselve mosolyogva veregette meg a vállam, simogatták meg a fejem, hogy; "nagyon helyes fiatal férfi lett belőled". Miközben bármelyik lánynak az arcába tudtam volna üvölteni, hogy az ott az én testem!  Brutális rémálmaim voltak, hogy elkezdem kézzel letépni a bőrt és a húst magamról, remélve, hogy alatta ott lesz az, aminek lennie kell.

Nem tudják azt a szenvedést ami alatt epekedtem, hogy úgy nézhessek ki mint bármelyik más lány. A testem. Néha még vallásossá is válva, de még 13 évesként hittem a csodában, hogy ha lefekszem és nagyon akarom, majd lányként kelek fel, és boldog lehetek. Hogy ne legyen igaza anyámnak, amikor lecseszett akkor, amikor 7 évesként ecseteltem, hogy ha kijárom az általános iskolát, utána gimnáziumba megyek majd és egyetemre, majd szülni fogok kisbabát, és erre azt mondta, hogy Te fiú vagy és a fiúk nem szülnek gyereket. Végigbőgtem azt az éjszakát. És akkor halt meg bennem bármiféle bizalom és őszinteség bárki felé. Hisz bármit, mondok, csak azt hajtogatják, hogy én az vagyok, amit hallani sem akarok. Nem tudják, hogy a lányok is egy idő után távolodtak tőlem, hogy nem normálisan irtózok a fiúktól, ahová ők tartozónak tartottak engem, és minden vágyam egy lány barátra szertefoszlott.

Nem mentem el soha farsangra, de még bankettre sem. Sokszor osztálykirándulásokra sem, és diáknapokra sem. Sehova. Inkább otthon bőgtem. A fiúk elkezdtek cikizni és beszólni. Hamar "buzi" lettem és ez a műszaki iskolában csak rosszabb lett. 98%-os férfi arány, erős társadalmi elutasítottság. A mindennapos lelki terror mellett éppen egy szakmai tanár vert meg brutálisan ököllel, a szertárba bezárva. Az iskolaorvoshoz rettegve mentem le iszonyatos görcsökkel és hátfájdalmakkor, hogy olykor kiegyenesedni sem tudtam. Mindezt azért, mert én "buzi vagyok". Lelkileg pedig gimnázium volt a legveszélyesebb, ahol annyi törődő és gondoskodó ember vett körül, hogy a legkeményebb tüskés héjamban lehetett csak díszelegnem, nehogy valaki lefejtse rólam és meglásson. 

Senki nem sejtette, hogy reggel az iskolában még gyorsan letörölgettem az este lesírt szempillaspirál nyomait és, hogy alig várom, hogy hazaérjek, és fölvehessem a rózsaszín macis pizsama felsőmet, ami nőiségem egyetlen kapaszkodója. Ahogy Pécsett sem sejtették, hogy a szárnyaim részleges kibontakoztatása miatt vagyok itt, és az internetről a smink minden fajtájától a ruhák minden fajtájáig beszereztem.  És az Országgyűlésben sem, hogy ellógok még egy hétfő-keddet, mert pénteken műkörmöt csináltattam valami kamu szöveggel.

És azóta is csak menekülök, egyre gyorsabban és egyre messzebb, nehogy szembe kelljen néznem magammal, mert akkor nincs megállás. Fenn kell még tartanom a diktatúrát, és elnyomni minden hangot. Hiszen megtanultam magamban elfojtani, amikor kicsiként megfogalmaztam, hogy nem mondom el senkinek, hisz úgysem értenének meg. Amikor azt mondták, hogy nem létezek. Csak egy Benji nevű fiú.

Szeretne mondani valamit? - Ismétli a professzor úr

Azóta, hogy leültem a fotelba, még nem szólaltam meg. Csak tátogok némán, érzem, hogy nem kapok levegőt, elkezd remegni az alsó ajkam. A lábamban nem maradt erő és már az ujjaimat sem tudom tördelni. Soha nem mondtam még ki a számmal azt, hogy én lány vagyok. De végül a kommunikációs géniusz megszólalt;

- Azt hiszem,....hogy...én azt hiszem,...hogy én,...khm... nem abban a testben születtem... ami.....

- Szóval Ön Nő?

Bólintottam

5 perc síri csönd következett, majd megállapította, hogy nem vagyok abban az állapotban, hogy most meséljek róla.

Leblokkoltam, összeomlottam és összetörtem. Az első csatát megnyerték. A gyenge próbálkozás működött. Az intézményesített pszichiátriai szellemnek sikerült elhitetnie velem azt, hogy amit teszek az rossz. Megalázottan, magamat szégyellve kullogtam el legyőzőim előtt. Túlságosan féltem bevallani magamnak, ami éppen történik velem. Tudtam, hogy a magamat elnyomó rendszer bármelyik pillanatban széthullhat és rámszakad a frissen szerzett szabadság, amivel kitudja tudok e mit kezdeni. Mindenesetre már nem akként  az emberként indultam ki a pszichiátriáról, mint amiként oda megérkeztem 10 perccel ezelőtt.

Ez történik, ha patologizálnak egy állapotot.

Eszter



Kövess Facebookon, Instagramon, twitteren vagy tumblron! 



Nálunk nem csak az ország, hanem a szerelem is kettő. A világ legtermészetszerűbb, legősibb, leggyönyörűbb, legmegmagyarázhatatlanabb csodája. Amit mindenki ugyanúgy érez. Még, akkor is, ha vannak, akik nem így gondolják. Éppen ezért az emberiség történetében nem igyekeztünk megkérdőjelezni mások iránt érzett szeretetünk, avagy, ez is egy olyan...