Megszülettem - Album

2018.11.02

Reggel korán keltem. 11 órára bent kellett lennem a klinikán. Még egy sutyiban reggelizés (egy maréknyi reszelt zöldség), utolsó pohár víz reggel 7 kor, pepecs készülődés, meg check-out, még egy reggeli intim borotválkozás, megezmegaz. Sokáig álltam a zuhany alatt, csak bámulva magam elé, hogy itt vagyok. Oly hihetetlen, hogy az elmúlt hónapokat sírással töltöttem, hogy úgysem fog sikerülni, és most mégis itt mosom - utoljára - testem változtatást igénylő darabját. Smink kimaradt, hiszen az tilos ilyenkor, de egy kis parfüm és hajigazítás elfeledtette velem, hogy jó pár hétre elveszítem a méltóságom egy nagy szeletét. 

A fotósom Maya, még átjött egy pár percre, hogy aztán együtt induljunk. Kaptam tőle egy borítékot, amit kért, hogy bontsak ki. Egy Happy Birthday-es lap volt benne, amiből szétnyitva egy kék pillangó szállt ki belőle. Olyan szimbolikus, és nekem akkor a legtöbbet jelentett. Én is nemsokára szállhatok. A lapban írtakat természetesen annak rendje és módja szerint végigzokogtam. Ő volt az az ember aki az utolsó pillanatokig velem volt, a kezem fogva, a hajam simogatva, az arcom puszilgatva. 

"A boldogság egy pillangó; ha kergetjük kisiklik a kezünk közül. De ha csendben leülünk és várunk biztos, hogy leszáll reánk"

Kevésnek is bizonyult az idő, de csak elérkeztem a taxi hívás pillanatához. A szálloda teljes személyzete aranyos volt és molygós, rettentően segítőkész. Tudták miért vagyok Belgrádban, és, hogy mi vár rám. A taxira várva rágyújtottam egy cigarettára. Csak bámultam a kezemen a mutatóujjamról lereszelt körmöm, hiszen a szaturáció mérő nem tud jól működni a zselétől, ezért este el kellett távolítanom az aneszteziológus utasítására. Kardiológiai vizsgálat, sebészeti konzultáció, vérvétel már 1-én megvolt, így már csak magamat kellett vinnem, és ha még nem látnák a rendszerben, a műtét árának átutalását igazoló papírkát.

Komudraska 241. Mondtam a világ legtermészetesebb hangján a taxisnak, aki ugyanezzel a természetességgel vitt el 10 perc alatt a célállomásra. Útközben egy jó időre elbúcsúztam minden emberi interakciótól, lágy szellőtől, forgalomirányító rendőrtől,  madárcsicsergéstől, esőcsepptől és napsütéstől. Gondolkodtam volna többet is, de tényleg olyan gyorsan pörgött minden. Már másnak volt itt az ideje.

Megérkeztem.

Itt vagyok. Úgy kicsordultak a könnyeim abban a pillanatban, mint most, amikor ezeket a sorokat írom. Lezárul és kezdődik valami. Ezekben a pillanatokban. Úriiisten. ITT VAGYOK!!!! Hogy bírjam ki, hogy ne ugorjak ki a bőrömből? Hát pörög előttem az egész életem. Minden jelenésem, örömöm, szenvedésem és tragédiám. Amikor belekezdtem a tranzícióba még annyira kiszámíthatatlan volt minden. Az is benne volt a pakliban, hogy minden örökre véget érhet, mert ritkán happy end. De nekem az. Mert ITT VAGYOK!

Bementem, ami már nem volt új, hiszen az előzetes vizsgálatokkor jártam már itt. Azt is tudtam, hogy Zsuzsi barátnőm, már ébren lehet, akit előző nap műtöttek. A recepción az adminisztráció után Jasna, a szokásos fülig érő mosolyával fogadott, belém karolt és a szobánkba kísért, ahol kifejezetten kértük, hogy ketten lehessünk (mert egy ágyas elhelyezések vannak). Itt egy 2 órás siralomház kezdődött meg, mivel tudtam, hogy 13:00-kor kezdődik a 7-8 órás küzdelem értem. Zsuzsi jól volt, és rögtön elkezdte pár órás posztoperatív állapotában az én bátorításomat. Ahogyan Maya is, akire nagyon nagy szükségem volt. Rettentően vártam Noémit, aki Miroslav doktorral együtt fog műteni, de végül csak a műtét után láthattam. Elképesztő izgalom kezdődött rajtam eluralkodni. Az az izgalmas izgalom, mint amikor valaki beharangoz valami ajándékot neked, és Te alig várod, hogy megtudd mi az. Alig vártam, hogy belevághassunk.

És meg is jelentek, de még csak az utolsó beleegyező nyilatkozatokkal. Amit természetesen átolvasás nélkül aláírtam. "Nem olvasod el?" - kérdezték. "Van benne olyan, ami miatt nem írnám alá?" - válaszoltam. Ezt mosolyogva tudomásul vették, és meg is jelent az első tű; a vérhígító, Természetesen ezután átöltöztem egy amerikai börtön egyenruhára hajazó hátul kötős csinibe. Hajsapka, és persze trombózisszűrő harisnya, ami annyira szoros volt, hogy majd megőrültem már az elején. Mindvégig igyekeztem megőrizni a humoromat, és a jókedvemet, bizakodni abban, hogy minden rendben lesz, minden sikerülni fog. Amit 2018-ban az orvostudomány el tud érni az érdekemben, azt most el fogják. Egyszerűen csak csacsogtunk a csajokkal, kicsit belefeledkezve, abba, hogy én is az ágyban fekszem, és nemsokára elvisznek.

Ami tudatosult is azonnal, amikor hoztak egy "bódítót". Nem tudom pontosan mi az, de műtétek előtt adják, ami oldja a feszültséget, kicsit kába lesz az ember és már nem úgy ugrabugrál az ember.  Az biztos volt, hogy innentől számított 15-20 perc múlva el fognak tolni. Szorongattam azt a kis tincset, amit a nővérem vágott a hajából, hogy fizikailag is velem tudjon lenni. De aztán mégiscsak olyan meglepetés erejével hatott, amikor értem jöttek. Könnyes búcsú a lányoktól, Maya utoljára megpuszilt, majd elengedte a kezem, és toltak az ismeretlenbe. Ott találkoztam az aneszteziológussal, Korac doktorral, aki kérte, hogy feküdjek át, arra a bizarr kivégzőasztal szerűre, ahol a bal kezemet kifeszítették, leszíjazták, branüllel ellátták. Kicsit poénkodott még valamilyen Einsteines storyn amin röhögcséltünk még, majd egy oxigénmaszkot tett rám, amit kézi erővel kezdett pumpálni. Amíg rám nem szólt, hogy vegyek már mély levegőket, mert amióta egy perce pumpálja, még nem vettem levegőt. Mintha félreértettem volna a feladatot. Ismét nevettünk, majd engedelmeskedve megtelítettem a tüdőm sok-sok tiszta oxigénnel, hogy majd amikor a műtét alatti légzéshez szükséges csöveket a légutakba vezetik, meg ne fulladjak. De a pumpálás volt az utolsó emlékem. Nem éreztem már többé semmit. Semmit.

Ezután jöhetett be Dr. Miroslav Dordjevic, Dr. Bordás Noémi és a műtős asszisztencia, akikkel az elkövetkező időt töltöttem egészen fél nyolcig. A lábaim kengyelbe, nagy terpeszben, a dokik a lábam közt, az asszisztencia pedig minden lépést figyelve. Transzfúzióra nem volt szükség, annak ellenére, hogy a szokásosnál jobban véreztem. Az idő, amit futottunk normálisnak mondható és komplikáció nem volt a műtét alatt.

Sokak nem szeretik azokat a videókat, ahol realban mutatják a dolgokat, de a youtube-on van egy animáció, ami könnyebben emészthetően demonstrálja, hogy mi is történt nagyjából, hiszen az én műtétemről -sajnos- felvétel nem készült.

A zárójelentés szerint történt egy total penectomy (teljes pénisz eltávolítás), "penile inversion" vaginoplasty (Péniszbőr befordításos hüvelyképzés, Clitoroplasty (klitoriszképzés) Labioplasty, Vulvoplasty (nagy-és kis szeméremajak képzés)

"A páciensnek engedélyezték a tervezett nemi megerősítő műtétet (gender confirmation surgery). A WPATH protokoll szerint a páciens hormonkezelésben részesült a preoperatív időszakban. Az operációt megelőző kivizsgálások után átesett a műtéteken 2018. október 3-án. Bilaterális orchiectomia korábban megtörtént. A barlangos testek (Cavernosal) teljes mértékben eltávolításra kerültek a szeméremcsontág (pubic rami) szintjéig. A péniszbőr hossza elégséges volt a neovagina kialakításához. A neovaginát abba az üregbe helyezték ami a húgycső (urethra), a húgyhólyag (bladder) és a végbél (rectum) között került kialakításra és rögzítésre. A makk (glans) neoclitoris méretére lett csökkentve teljesen megőrzött neurovaszkuláris kötegekkel (neurovascular bundle). A maradék bőrből a nagy (Labia Maiora) -és kis szeméremajkak (Labia Minora) kerültek kialakításra. 2 db draincső behelyezése megtörtént.

A kórházi tartózkodás alatt antibiotikum kezelésben részesült. A páciens felépülése eseménytelen volt. Nem volt jele gyulladásnak, vagy fertőzésnek. Szintén nem volt semmilyen posztoperatív zavar a vagina fixáció következményeként. A páciens jó állapotban lett elbocsátva a kórházból. Kötelező az antibiotikumos kezelés folytatása, csak úgy mint a rendszeres hormonkezelés az előírások szerint. A húgycsövi katétert 2 héttel a műtét után kell eltávolítani. A vaginatágító dilatátorok használata legalább 12 hónapig szükségesek alkalmazni az instrukcióknak megfelelően. A műtét után 3 hónapig a nemi érintkezést kerülni szükséges. A vagina zuhanyoztatása szükséges az instrukciók szerint."

Minden igyekezetemmel próbálok még most is visszaemlékezni bármire, hátha eszembe jut valami. Álmodtam e valamit, hallottam e hangokat, mikor ébredtem föl...de semmi. A dokik szerint pedig ez így is van rendjén. Az első pillanat amire emlékszem, hogy éppen beszélgetek Noémi doktornővel, Majával, Nórival és már Zsuzsival fekszünk egy szobában. És én már beszélgetek. Semmi előzmény, egyszer csak fejbe vág a tudat, hogy én ébren vagyok és éppen beszélgetek. Ezek után már csak reménykedtem, hogy nem bugyogtam hülyeségeket, és csak nem rég óta vagyok fenn. És akkor mondták, hogy Noémi már harmadjára volt bent nálam, és mind a háromszor beszélgettünk. Elmondásuk szerint jó állapotban voltam, az orvosok nem is hitték, hogy nem vagyok magamnál, annyira természetesen viselkedtem. Állítólag még a távozó Miroslav doktornak is integettem kedélyesen. 

De meg kellett bizonyosodnom a legfontosabb dologról.

Nem volt már ott.

Tudtam, hogy megtörtént. Vége van. Lány lettem. Hüvelyem van. A testem hellyel-közel egyensúlyba került. Még akkor is, ha tudom, hogy ez egy mesterséges hüvely bennem. De a nőiségem koronája és egyik éke, amiért nagyon büszke voltam, hogy immáron magamon viselhetek. Hosszú évtizedeken át szenvedtem a hiányától, ezért is végezték el rajtam ezt a műtétet. Megkaptam az esélyt a boldog és kiegyensúlyozott élethez. Esélyt adtak, hogy már nem kell a testemmel harcolnom, nem kell többé az élet számos területén emiatt magyarázkodnom sem másnak, sem magamnak. Nővé tettek. Boldog nővé. Olyan nővé, aki félig a testből kilépve, s már az élettől elbúcsúzva feküdt vissza a neki helyrehozott új otthonba.

Meggyőződésem, hogy sem Miroslav, sem Noémi nem tudja teljesen átértékelni azt, amit értem tettek.  Nyilván sejtik, sok történetet hallottak, sok hálálkodást. Profi szinten művelik a szakmát és tisztában vannak azzal, amit tesznek a pácienseikért. Nem csak anatómiailag, hanem szellemileg és lelkileg is. De én tudtam, hogy a végsőket húzom már, műtét nélkül maximum hónapjaim vannak hátra a teljes összeomlásig és a halálomig. Ebből a haláltusából téptek ki két kézzel és hoztak vissza az életbe.

Fizikailag nem fájt. Semmi. Magyarázhatja ezt az is, hogy magas a küszöböm, no meg az is, hogy iszonyatos erejű és mennyiségű fájdalomcsillapítókkal voltam tele. Ami kellemetlen volt megint csak; zsibbadt volt a fenekem és a derekam a sok háton fekvéstől, és nos én....gyűlölök háton feküdni. A másik pedig, hogy a trombózisszűrő harisnya nagyon szorította a sarkam. Ezek voltak a "nagy fájdalmak". Hálistennek ezek is maradtak. Sokan akik külön mennek keresztül a kasztráción és a nagyműtéten, agyalnak, hogy ha egy 100-as skálán (ahol a 100-as a falat kaparós és üvöltős fájdalom) a kasztráció egy 15-ös, akkor a nagyműtét biztosan sokszorosa. De nem. Egy jó 25-ös. Ha jó helyen vagy, jó kezekben, jó társaságban, tiszta és ép lélekkel és szellemmel, felkészülve.

Nem tudok elég hálás lenni mindazoknak, akik nélkül idáig nem jutottam volna el. Sokan olvassátok is, most közületek. Szeretlek benneteket, és hálával tartozom nektek, minden bíztató szavaitokért, kézszorításotokért, messengeres szívecskéért, együtt töltött időért, sírvaölelgetésért. De a bábból kikelt a pillangó

Dúl az eufória és a vadító boldogság, pedig az igazi küzdelmek még csak most kezdődnek...

to be continued....


Nálunk nem csak az ország, hanem a szerelem is kettő. A világ legtermészetszerűbb, legősibb, leggyönyörűbb, legmegmagyarázhatatlanabb csodája. Amit mindenki ugyanúgy érez. Még, akkor is, ha vannak, akik nem így gondolják. Éppen ezért az emberiség történetében nem igyekeztünk megkérdőjelezni mások iránt érzett szeretetünk, avagy, ez is egy olyan...