Fegyverbe hát!

2019.12.08

Megnyugtató ez a csend. Végre újra meg-megállok az élettelen, hófödte lombkoronák alatt, és csak élvezem az ég adta csöndet. Istenadta csöndet. Imádtam mindig is, az erdőben sétálva, a városban bolyongva, idegenben, vagy a szobámban ücsörögve nézve a fagy élettelen csodáját. Ilyenkor, mint ha nem is élnénk 7 és fél milliárdan ezen a Földön. Mint, ha nem égetnének globális kihívások bennünket, és az apróbb bajaink is összemennének a hidegben. Életem kábítószere a tél.

A telet sokszor az elmúlás szimbólumaként értelmezzük önmagában, pedig rendszerben gondolkodva az újjászületés egyik állolmása az élet végtelen körforgásában. Mint ahogy a faleveleink, úgy emlékeink, és bajaink, mind sikereink is a hó födte  tisztító és feledtető hangulat takarója alatt indul lassú bomlásnak. Ilyenkor pihen életünk termékeny talaja, hogy aztán -amikor készen állunk rá- megművelhessük. Az is kiderül, mely magból, magoncból lesz sarjadék jövőre, mely emlék, érzés és ötletekkel telt tervezett álom éli túl az időteljes fagyos pihenőt. Ahogyan az is, hogy melyek élik túl, melyeket nem akartunk viszont látni.

Mozgalmas, néhol izgalmakkal teli évet zárok magam mögött. Értékelni nem fogom, hiszen nem tudnám eredményesen zárni. Tavaly ilyenkor mondtam, hogy ez az év a szakvéleményezés éve lesz. És ez így is volt. Január 3-tól egészen máig befejezetlenül. Életem legfőbb, és azóta is egyetlen célja hajtja a szívem reggel ki az ágyból, s este ugyanoda vissza, hogy másnap újra nekilendülhessek. Januárban ez le is zárul majd. Nem mondom, hogy könnyen ment, de komolyabb harcba sem ütköztem, mely ellenem, vagy ügyünk ellen irányult volna. Az orvosszakma ezügyben támogató, semleges (tűrt) és az ügyben érdektelenség miatt elutasító csoportokra oszlik. Sokan mondtátok, amit én is tapasztaltam; túl nagy a csend. Túl könnyen megy minden.

Valóban. A szakvélemények január 31-i zárásával, már látom a következő szint fölött gyülekező viharfelhőket. Nem szoktam vészjósló lenni, és nem vagyok a magam ellensége, és még csak nem is látom át a következő szint teljes egészét, de azt kijelenthetem; minden eddig elmaradt keserves harc, most jelentkezni fog. Az orvostársadalom, a jogásztársadalom, és a mi harcunk. Az enyém és a gyermekemé, akinek a születéséért rég feltettem az életem, és nem sajnálok érte semmilyen áldozatot, bármit is hozzanak a következő évek.

Amellett, hogy nem csak az ügy komolysága, összetettsége és végtelenül nehéz volta nyomja a vállam, még a visszaszámlálás is elindult. 7 évem van mindezt végig vinnem, mielőtt kiöregszem, és egy -reményeink szerint- járható eljárásrenden való átkelés engedélyét, egy szerencsésebb, és kockázatmentesebb ifjú kapja majd meg. De ne szaladjunk ennyire előre. Hiszen, mint a Lopott idő c. filmben, egy percet sem vesztegethetek elvtelen és meddő elméleti eszmefuttatásokra, véget nem érő, az ügyem ellehetetlenítését megmerevíteni szándékozó vitákra. Nincs rájuk időm, és őszintén szólva, nem is érdekelnek. A várandóssá válásom a magánügyem része, mi több, a magánszférához való jogom védi, még akkor is, ha az eljárás kényes és nehéz részleteit megosztom veletek.

Elsősorban az orvosszakmán kell átverekednem magam. A tervezett eljárásra fogékony és nyitott szakemberekkel zökkenésmentes az együttműködés. Nyilván az orvosszakmával csak szakmai alapokon, őszintén lehet beszélni. Az eljárás tecnikai kivitelezhetősége mellett érzelmek csak az orvosetikai rész hozhat magával. Ezt vegyes érzelmekkel fogadtam. Egykoron a nőiségem, női mivoltomat az orvostudomány ismerte el elsőként. Abban a pillanatban, ahogy kinyilvánítják a transzszexuális diagnózis kódját, az orvostársadalom már valós nemében ismeri el az illetőt, még akkor is, ha közjogilag az még nincsen szentesítve. Ez felemelő érzés volt, és tettekre késszé tett anno, amikor még egyes személyi számmal tartott nyilván, és őrölt az államgépezet csikorgó fogaskereke. Azóta -a jogi nemváltoztatás bejegyzésével, és a tranzíció előrehaladtával- ez csak még inkább fokozódott, és mára már tényleg leginkább hölgyem, kezitcsókolommal várnak életem jelenlegi alakítói, és a testem egyre nagyobb hányada is ezt tükrözi vissza. De csak eddig. 

Számomra, és minden transzszexuális számára fontos alapkövetelmény, hogy a valós nemében ismerjék el teljes jogúan és kivételek nélkül. Ehhez tartozóan biztosított legyen az ehhez szükséges orvosi beavatkozásokhoz való hozzáférés, még ha az költségtérítéses formában is van jelen a rendszerben. Azon szerencsések közé tartoztam, akiknek (egy-két apróságot leszámítva) ez megadatott. Ám, ahogy elég nő voltam nekik a látottakban, és a közjog szerint, úgy most orvosetikailag nem vagyok elég nő nekik, hogy a transzplantáció kínos útján végig verjem magam, mint egy született ciszgender nő. Mert hát nő vagy, de nem olyan...na. Érted?! Felszínre kerülnek és falnagyításra várnak azok a nőiséget nem igazoló, azt kizáró, az eljárást alapjaiban megrengető anatómiai és biológiai tulajdonságok. Hogy az eljárást magát technikailag akadályozná e? Nem, dehogy. Az eljárás sikeres kivitelezése nem kérdéses, hiszen ami megkülönböztet egy transznemű nőt egy született méhtranszplantációra váró ciszgender nőtől, az pont nem befolyásolja az uterus transplantációját, de még a várandósságot sem. Ciszgender nőkön lement a nagy teszt, és elméletben ugyan ez történne transzszexuális párjával is. Sőt. Vannak olyan jóslások, hogy még könnyebb is. Csak az etika. Etikus e amit csinálunk, amit tervezünk? Az orvostársadalom egyik ma hatályos dokumentuma szerint; nem. Etikus eljárás a nemi megerősítő műtétek összessége, a plasztikai eljárások, de ez nem. Az aggodalmaknak egészen nagy tárháza van a jogos, és megfontolandó javaslatoktól, egészen az érthetetlen és  a totálisan szakmaiatlanokig.

Ezek a bioetikai és orvosetikai aggályokról tudomásom volt az elejétől fogva, és számítottam rá, hogy az első utamban álló lövészárkok egyikébe ez van rejtve. Tudtam, hiszen dokumentumba, ezáltal kőbe vésetten is az utamban áll. Ezen dokumentum vitája, és módosítási kísérlete zajlik ezekben a percekben is, hogy a megfelelő kutatócsoportok az áldásukat kapják a nagyoktól. Hogy egy nap, egy szerencsés nő, aki elég nagy kockázatot hajlandó vállalni azért, hogy a humán reprodukció eddig engedélyezhetetlen formája megvalósulhasson. Egy olyan nőn, aki egykoron férfi anatómiával született, s akinek minden nap be kell bizonyítania, hogy eléggé Nő a feladatra. A valóságban az orvosaim csak támogatásukról biztosítottak, és nem kérdés, hogy, ha rajtuk múlna, már rég zöld lámpákon robognék át. De nem rajtuk múlik. Még akkor is, ha tudják, hogy veszélytelenebb eljárás, mint bármelyik másik létszükséges szervek transzplantációja, és hogy az uterus legkönnyebben pont egy transznemű patienstől lehet származtatni, ami ugye szakmai szempontból egészséges szervnek számít, de a diszfória miatt a tranzíció során gyakran eltávolításra kerülnek. Kérdés például ebben az esetben is, hogy ez alturista szervfelajánlásnak számítana e, hiszen ez nem a donor kárára történő szerveltávolítás, hanem a gyógyító folyamatának a része, és ennek keretében kerül eltávolításra az egészséges szerv melynek el nem távolítása súlyos szövődmények eredője lehet. Node az etikai rész bonyolultabb, mint, hogy egy blogbejegyzésben tárgyaljuk, de higyjétek el: ezer oldala van, ha nem több.

A szabályozás sok országban, sokféle lehet, bár az látszik, hogy egy gerincre épülnek, van egy fő csapásirány, mely keretet ad a szervtranszplantációknak. Ugyan a méh transzplantációja nemzetközi mércén is új, még kevésbé szabályozott terület annak érdekében, hogy sikeresen alkalmazható legyen (transzszexuális recipiensen), de a nyugati földtekén előrelépések történtek az ügyben. De még mindig nem született meg az a fránya engedély. Megint csak nem azért, mert lehetetlen lenne valamely eljárás, hanem mert etikátlannak bélyegzett. Egyrészt nem szabad elfeledni, hogy az orvostársadalom elfogadása sem volt zökkenésmentes az elmúlt évtizedekben, sőt, a mai napig érnek transzszexuális személyeket mély elutasítás, vagy akár megaláztatás egészségügyi személyzet részéről, akik a tranzíciós eljárás sikeres alkalmazhatóságát a mai napig élesen tagadják. Másodsorban pedig azt sem szabad elfelejtenünk, hogy az orvosetikai kritériumrendszereket akaratlanul is (de inkább akarva) befolyásolja és formálja a politikai közgondolkodás, a keményvonalas nagy politika, a merev elvekkel való sakkozás, a vallási dogmák, a közbeszéd. Itthon például az Egészségügyi Tudományos Tanács különböző Bizottságaiban (melyeknek a hazai engedélyek kiadásában döntő szava és szerepe van) rabbik, teológusok hada, újságírók, ápolók, mérnökök töltenek be tagsági tisztséget, és döntenek többek között a kutatásetikát, klinikai farmakológiai etikát, és a humán reprodukciót érintő kérdésekben. Szakmájukban elért munkásságuk és kiválóságuk elismerése mellett, azért kifejezhetem aggodalmamat atekintetben, hogy az eljárás hazai meghonosítását ezen szakma képviselői feltételezhetően akadályoznák, holott nem egészen vagyok róla meggyőződve, hogy  a hosszú évtizedek óta tartó kitartó kísérletekre, és az orvosszakma tapasztalataira támaszkodó eljárás sorsát eldöntő bizottságban e szakma képviselőnek feltétlenül helyet kellene foglalnia.

Ezen felismerésekor szembetűnik az ember lányának, hogy nem szakmák kezében van a döntés joga, hiszen ebben a szituációban az orvosetikai kérdések -és annak gyakorlati alkalmazása miatt-, a jogtól, az adott ország jogrendjétől elválaszthatatlan. Így az eljárás átalakul bioetikai, mi több: ideológiai kérdéssé is. Ez lapul a lövészárokban, nem az ellenző orvosok. Egy ország jogalkotásának kettő fő kérdést kellene elméletben csak rendeznie; humánreprodukciós céllal lehet e szervet transzplantálni, és, hogy a szerv ill. örökítő anyagok dotációjának szabályozása megfelel e ennek a célnak. Ha ezek pozitív irányban tisztázottak lennének, most nem kellene harcot viselnem.

Remélem eljön majd egyszer az az idő, amikor ezek a viták, és ez az egész eljárásrend egy méltatlan korszak emlékévé válnak, mind az akkor született gyermekeknek, mind az édesanyák számára. Nem lebecsülendő, elszánt, értékeit és céljait tisztán látó, kompromisszumot nehezen találó, célomat ellehetetleníteni próbáló erők állnak velem szemben, és közelednek felém. Hazudnék, ha azt mondanám nem félek. Bár a szememben nem feltétlen fogtok félelmet látni. Mert az nem félelem, hanem a reménytelenség aggodalma. Milelőtt feltettem az életem erre az ügyre, tisztán láttam a lehetőségeimet. Nem mintha ha rosszak lettek volna, akkor nem vágtam volna bele. Iszonyatosan nehéz út lesz, nagyon nagyon sok harccal, asztalcsapkodással, vérig menő vitáig, izgalmas szavazásokig. De nincs másik út. És ezt az utat sem én választottam. Nem én akartam így születni. De ha már így születtem, nem adom könnyen az életem. 

@DrJulieHardwick / Twitter
@DrJulieHardwick / Twitter

Ha választanom kellene, hogy így kell leélnem az életem, vagy 1 órára igazi született nő lehetek, de aztán meghalok, 
akkor nagyon beosztanám azt az egy órát.

Szemlátomást szakad egyre jobban két felé a dolog, és várhatóan szigetek alakulnak ki a földön e tekintetben. Kialakulnak a transzegészségügyet primordiálisan transzszexuális személyekre alkalmazó szigetek, és maradnak az elvekről vitatkozók. Vitatkoznak és döntenek emberekről, hogy van e joga élni. Felcsillanhat e a szeme az ember gyerekének valaha. Megkaphatja e végre a boldogságot. Élhet e végre egészséges, és teljes életet. Megkülönböztetések nélkül. Tevékeny és segítő kezek mutatnak az ingenre. De ha minden rosszra is fordul, és postára is adják a halálos ítéletem, azt nem ezek a kezek fogják aláírni, hanem a társadalom, mely egész végig ítélkezhetett egy kiszolgáltatott ember felett. Éppen ezért, most önzőnek kell lennem; és aki csak egy kicsit is hátráltat, annak azonnal el kell engednem a kezét. Az életemből távozóknak minden jót kívánva köszönöm az eddigieket, és üdvözlöm a most érkezőket, akik jól meggondolták, hova lépnek be.

A harc folytatódik, sőt, még igen csak az elején van. Nincs olyan nap, amikor nem ez, és az álmom, melyben szeretett gyermekem mosolya lobogna a szemem előtt. A harcomban tanúsított együttérzéseteket, támogatásotokat, bíztató szavakat pedig hálásan köszönöm ezúton is! 

"...És bízom a Mindenhatóban, hogy fegyvereimnek adja a győzelmet."



Belevaló nők

2020.03.20

Ezzel a címmel jelent meg az InStyle magazin tavaszi számában a cikk, melyben 50 inspiráló nőt mutatnak be. Izgalommal bújtam végig a listát az elejétől a végéig, és az általam ismerteken felül hihetetlenül bátor, izzó és utat mutató modern nőt ismerhettem meg. Nőjogi aktivista, krónikus betegséggel harcoló, író és közgazdász, színésznő és...

Sárvér

2020.03.08

Ennyi napja mondta ki a törvény, hogy Nő vagyok. Határozott léptekkel, ám kissé félve sétáltam be az egri Anyakönyvi Hivatalba. Igaz, nem is sok dolga van erre az embernek. Korábbi hivatali munkám során is csak elmentem mellette észrevétlenül, néha megmosolyogva magamban a boldog friss házasokat. S most nekem kellett felelnem a kérdésre, miben...

Esküszöm

2019.12.31

Úgy szállt el ez az év, hogy időm sem volt észrevenni, mi mindenben változott az életem. Izgalmas, eseménydús év volt ez, úgy, hogy nem is teljesítettem minden vállalást, minden kötelességem.Ami az első helyen szerepel, hogy rengeteg támogató, odaadó, és ami még fontosabb; megértő barátra tettem szert. Sokatokkal beszélgetek, és sokatokkal...