en-Így viselkedtek Ti

@Maya Bodzan Photography 

Remélem Karinthyhoz hasonlóan nem fogok olyan választ kapni, mint ő Kosztolányitól a Nyár, nyár, nyár c. verset.  Azért adtam ezt a címet, mert új közönség igény merült föl. Mégpedig az, hogy írjak arról, hogyan látom a két nem közti különbséget a "két életben", ill. hogyan viszonyultak hozzám az emberek nőként és férfiként (azok akik nem tudták az előzményeket). Tehát ez magával vonzza, hogy a Ti viselkedésétekből merítek ötletet, és vonok le általam valósnak vélt következtetéseket.

Ehhez tudni kell, hogy alapjáraton nincs könnyű természetem, és ifjú koromban, transzszexualizmusom erős leplezése miatt, egy határozott, megingathatatlan, kizökkenthetetlen, rögtönítélő, mosolyt el nem eresztő, komor, monoton, érzelmeket soha ki nem mutató férfi képét mutattam a világnak. E imázs köré építettem a legendámat, és e szerep szerint éltem nap mint nap. Reggeltől, amikor felvettem a zakómat addig, amíg este ugyan ott le nem vettem.

Az emberek felnőttként már így szoktak meg, és így is próbáltak hozzám alkalmazkodni. Barátokat nemigen engedtem magam köré, és amikor már nagyon feszengtem a belső harcomtól, haverokkal sem iszogattam már egy sört sem, hiszen ittasan éreztem már, hogy ki fog szakadni belőlem és eljár a szám.

Sokan okosnak tartottak, csak mert zabálni tudtam a lexikonokat, és hihetetlen idő alatt elképesztő mennyiségű -egyébként tök fölösleges- adatmennyiséget préseltem a fejembe, és a törvények szó szerinti szövegét is oda-vissza fújtam. Sokáig álltam kapcsolatban a szocialista párttal, aminek munkatársa lettem az Országgyűlésben, és sok jó barátot is szereztem ott, de korrupcióval és gazdasági bűncselekményekkel foglalkozó újságíróként is felnéztek rám az emberek. Emiatt, és az imidzsem miatt inkább tiszteltek az emberek, mintsem szerettek. Akármennyire is vágytam a szeretetre, elvoltam így.

Fekete öltöny, fekete fényesre nyalt cipő, szigorúan simára vasalt szigorúan fehér ing, csak és kizárólag egyszínű nyakkendő (ami ugye csak fekete) laposra nyalt, fésült haj. Nem sokat kellett vacillálnom, hogy "mit vegyek föl?". Aktaköteget és táskát fölkapni, mellet kihúzni, fejet föl, indulhatunk. Az utcán jó reggelt kívánok, kezét csókolom, tessék csak, hölgyek előre, kézfogások hada, fejbiccentések és közjogi diskurzusok tömkelege, szervusz kérlek. Telefonszámok és bizalmas információk állandó cseréje és körforgása, szívességek sorozata. Minden nap mentek ezek a színészkedések, de persze pár barátnőm előtt elengedtem magam esténként, amikor lekerülhetett a nyakkendő.

Alapvetően szigorú nevelést kaptam, amit abszolút nem bánok. Az állam és a köz szolgálatára készítettek folyamatosan. És már abban a szellemben, hogy az állampolgárok akarata előtt meg kell hajolni, akiket végső soron szolgálunk, és semmiképpen nem fordítva.

Tranzícióm és coming outom előtt a férfiak tiszteltek még ha haragosai is voltunk egymásnak. Megvolt egy időben az a "primus inter pares" érzés, mindenki megtartotta velem azt a távolságot amekkorát kell. Sokan azért a férfiak közt a hatalmat irigyelték, de mind részese lehettek, ha lojálisak voltak. Érdekes módon én ódzkodtam mindig a döntéshozástól, inkább a végrehajtás volt a kenyerem, mégis rendre fölemeltek, amit nem szerettem, de jó eszköz volt a leplezésben. Konstruktivitás, ezt a pasik szeretik. A nőkben pedig mindig éreztem, hogy valami nagyon nagy kíváncsiság dereng. Rejtélyes, nem sokat beszélő természetem egy basic vonzalmat váltott ki belőlük, ki-kinél milyen mértékben. Sokan -női megérzés létének megerősítésének bizonyítékául- azt is megérezték, hogy ez a nagy szerep, érzékeny pontomnál megtalálva levetkőzhető. Oly sokan próbáltak közel kerülni hozzám, vágyva a titok megfejtésére, hogy azt én el sem hittem. Ahogyan azt sem, hogy ki fogom bírni, hogy ne húzza ki belőlem valamelyik (amire mindig is vágytam, hogy egy nőtársammal megbeszélhessem). Az Achilles inam túl speciálisan elrejtett helyen volt, hogy azt megtalálni nem tudták, amíg zárva  tartottam a szám, és az arcomra nem engedtem semmilyen érzelmet kiülni.

A coming out első lépésére emlékszem, hogy egy volt középiskolai osztálytársamnak, Pattinak mondtam el, az egri érsekkertben ücsörögve. Ami ehhez a témához kapcsolódik; az első kérdése az volt (amikor egy magas és helyes fiú elsétált mellettünk), hogy tetszik e nekem az a srác. Persze belepirulva kérdezte, én pedig fülig érő mosollyal, szintén tűzvörösen, lehajtott fejjel, csak annyit mondtam: nem láttam szemből. Azaz életem első visszajelzése pozitív volt, hiszen nem kételkedtem benne, hogy el fog fogadni, de az állapotomat, rögtön a szexuális orientációhoz kötötte. Azonnal éreztem, hogy a szemében megszűntem férfinak lenni.

A nagyon lassú coming out (2014-2018) közben az államigazgatás egyes funkcionáriusasi is kinyilatkoztak. Némelyik férfi kolléga egyszerűen kijelentette, hogy "nembaj, attól még majd kávét tudsz főzni", más kerek perec megmondta, hogy a társadalmi hierarchiába lejjebb kerülök, egyenlőség ide-vagy oda. Egyes hivatali és nem hivatalos helyeken, csak megmondták, hogy nem vagyok már kívánatos azon a helyen. Ekkor még csak copfban hordtam a hajam, kicsit színesebben öltöztem, mint azelőtt. Kábé, amire a köznyelv azt mondja; meleg.

Sokan csak egyszerűen már nem nyújtották a kezüket, csak odabiccentettek, vagy csak odatátogtak valamit. Éreztem, hogy azt a kiemelt figyelmet és státuszt elveszítettem, még a legnagyobb jóindulatú támogatóim szemében is. Amit nem bánok, mert az a figyelem a szerepemnek járt, és azt én nem akarom, hogy ez az életem része legyen tovább.

Sokan gondolnák, hogy a nők sokkal elfogadóbbak, ám az én tapasztalatom szerint van olyan nő az ismeretségi körömben, aki sokkal nagyobb gyűlölettel van az állapotom iránt, mint bármelyik férfi. Normális az eloszlás; fiatalok és idősek közt alacsony az elutasítók és a támogatók aránya is, sok a semleges. A középkorosztálynál pedig nagyon magas az elutasítás és a támogatók aránya is. Nyilván ez földrajzi helyzettől is függ. Nemben persze még mindig a lányok az elfogadóbbak, de az állapotomhoz viszonyulás érzelmének foka szélsőségesebb is.

Eger alapvetően egy nagyon konzervatív és nagyon zárt város. Volt professzorom, mindig is mondta, hogy Egernek már a rendszerváltozás előtt is megvolt az a saját kis endemikus élete, sajátos életérzése, az egriek nem feltétlenül fogadták jó szívvel az idegeneket. Emlékszem én is mekkora hisztit nyomtak a nénik a buszmegállóban, amikor meglátták életük első fekete bőrű főiskolán tanuló cserediákot. A tranzíció előtt azt terveztem, hogy nem csak a várost, de az országot is el kell hagynom, és mindent fel kell égetnem magam mögött, nincs más útja. Ám úgy alakult 2018 márciusában, amikor Berlinbe mentem a szárnyaimat próbálgatni (azért nem akarom fejtegetni, mert erről külön cikket szeretnék), úgy döntöttem, hogy a színjátszásnak vége, Eszter hazatér. Magyarországra. Egerbe. Azóta élek nőként a mindennapokban, akkor ismerte meg a nagy publikum, hogy mi is történik velem, már a reptéren való leszállás pillanatában.

A döbbenet volt a leggyakoribb látvány végigsétálva egy kis vidéki megyeszékhely főutcáján. Akik megismertek nagyon látványosan kerek szemekkel bámészkodtak rám, és néha még köszönni sem tudtak a szájuk össze-vissza pozicionálása miatt. Valakik csak lehajtották a fejüket és periférikus látásából követték, hogy mi történik velem. Nyilván sok volt abból is, akik csak utánam fordultak meg, és gyorsan beindították a pletykák egész hadigépezetét. Mivel 189 centiméter vagyok,  így a turistáknak is elég feltűnő jelenség vagyok, így néha szeretem beállítani ennek a bámészkodás okát.

Emlékszem, hogy áprilisban leutaztam Szegedre, hogy a Rovó doktorral megkonzultáljam a pajzsporc-és hangszál műtétemet. Kicsit hamar érkeztem, úgyhogy egy városnéző séta után beültem egy elegáns vendéglátó helyre, ahol kértem egy kávét ásványvízzel. Ki is kéredzkedtem mosdóba, ahol a pincér azonnal a női mosdóhoz vezetett. Lényeg a lényeg, hogy -mivel még mindig nagyon sok idő volt- és sütött a nap, és csodálatos volt minden, hát régi szokás szerint egy hideg sörkülönlegességgel koronáztam meg a dolgot (bort és töményet nem iszok). Szervírozták is, de a terasz előtt elhaladó megvető tekinteteket soha nem fogom elfelejteni. Kezdett leesni, hogy nőként, délután egy órakor, egy teraszon egyedül sört inni, itthon nem olyan jó ötlet. Azóta nem csinálok ilyet, kellőképpen megüzenték a szemükkel, hogy egy hölgy ne ücsörögjön sehol sörrel a kezében ilyenkor, egyedül.

Valóban azok a legérdekesebbek, akikkel úgy kerülök interakcióba, hogy eddig nem is ismertem. Hozzá kell tenni, hogy sajnos az emberek nálam nagyon hamar gyanút fognak, mert mély a hangom. Mindig mondják utólag, hogy amíg meg nem szólalok, senki nem kételkedik bennem. Mihelyst kiejtek egy hangot a számon, el van cseszve az egész. (Emelni nem emelem a hangom, mert az nekem nagyon mű) Így annyira nem tudom megfigyelni azokat az embereket, akik nem tudják. Alapvetően mindig féltem az agresszív reakcióktól, főleg férfiak irányából. Nos a meglepetés az, hogy akik odajönnek azonnal kifaggatni nyíltan, azok a nők. Nem köntörfalaznak, engem kérdeznek, hozzátéve, hogy nem akar megsérteni, csak érdeklődik. Nos a férfiaktól pedig most már azért nem félek, mert elég hátulról jövősen -sokszor gyáván- másokat kérdezgetnek, hogy kiderítsék a dolgot (csak átlag, nem mindenkinél). A város alapvetően kitűnőre vizsgázott, face-to-face soha nem kaptam szóbeli bántást sem.

Jajj, hát persze, az internetes megmondó huszárok azok bátrak a klaviatúrával, persze. De ugye, ahogy eddig sem, ezután sem fog érdekelni, de méltányolom azért, hogy megnézegette egy transz lány blogját és még kommentált is alá! ;)

Abszolút elképesztő érzés, amikor lemegyek a Gesztenyésbe (bár) Dóri barátnőmhöz, és a legrosszabb reakciójúnak ítélt emberek fogadnak el a legjobban. Hogy lehet, hogy először a pultnál köpködve pöfögött valamit az orra alá, de pár perc múlva éppen meghív valamire, és teljesen őszintén el kezd érdeklődni. Ami után jön a nagy felismerés. "Jé Te tök okos vagy" "nem is vagy olyan mint akiket a tévében látok" "tök értelmesen el tudod mondani, ami veled történik". Aztán jönnek a jókívánságok, és azóta is előre köszönnek, bárhova járok. Rájönnek, hogy nem vagyok szörnyeteg, hanem egy lány. Eszter

Ezért szoktam mindig mondani sorstársaimnak, amit mondok itt is; az, hogy hogyan ítélnek meg bennünket, az nagyban azon múlik, hogy mi magunk hogyan viselkedünk. Milyen a habitusunk és, hogy mit lát bennünk az illető. Sajnos a sok előítélet adódik az illetők tudatlanságából is, de az egyéb magukat sorstársnak mondó egyének polgárpukkasztó és néha szégyenteljes viselkedéséből is. Sajnos sok sorstársam -akik valószínűleg a nőiségüket kívánják nagyon túlkompenzálni, ami miatt pont kontraproduktív lesz az egész- mesélt már olyan történetet, ahol nagyon megkapta a magáét szóban. Erre azt szoktam válaszolni, hogy amit csinál, azért egy cisznemű nő is megkapja ugyan ezt. Nem a transzneműséggel van sokszor baj, hanem hogy nem simul bele a hétköznapi polgárok életébe. Márpedig az utcán hétköznapi polgárok járnak, ezt jobb tudomásul venni. Emellett persze nekem abszolút nincs semmi bajom, a kirívó esetekkel.

Szóval....

Nagyon vegyes. Vallásos emberek között is, valamelyik interneten írja nekem, hogy menjek nyugatra f@szt szopni és beteg degenerált vagyok, másik pedig egri hitoktatóként támogat, mivel hiszi, hogy Krisztus értem is meghalt a kereszten. A férfiak meglepően udvariasak, mindig előreengednek, mindenhol, holott még megszokásból én tuszkolom az embereket át az ajtón. A vonaton nem csak leveti mellém magát egy srác, mert oda szól a helye, hanem megkérdezi, hogy leülhet e, és hogy fölteheti e a táskámat. A buszon a folyosó melletti ülésen ülve, a mellettem lévő srác nem csak felállva jelzi leszállási szándékát, hanem kedvesen, kicsit zavarba jőve "magácska is le tetszik szállni?". A pincér először hozzám fordul, ha valakivel megbeszélésem van akármelyik étteremben, és nekem is szervíroz először. De a kéregetőknél is már kiskezitcsókolom van. Éjszaka hazafelé sétálva, már én is kaptam padon ücsörgő -közepesen ittas- srácoktól "hellócica"-at. Ugyanannál a szervezetnél másodjára, de már Eszterként vagyok irodavezető, és tiszteletben semmilyen különbséget nem érzek, csak, hogy egy kicsit jobban elfogadják a nőiségemet. Nyilván való, hogy ha gyárba mennék vissza, ahol diákként dolgoztam nem ez lenne, vagy bolti eladóként, tudom, de én csak erről tudok most nyilatkozni. Sok bántást kapok még ebben az életben, hiszen itt és a szociális média spektrumán felvállaltam ezt a harcot, ahelyett, hogy békésen beslisszannék a csajok közé. De ha egy emberen ez segít, már megérte.

Summa summarum; más az élet teljesen. Hálistennek van bennem elég  nőiesség, hogy meggyőzzem az embereket én nő vagyok. Nyilván a férfiaknak kijáró privilégiumokat már elvesztettem, a nőknek kijárót pedig félig megszereztem. Az is szerencse, hogy olyan munkahelyem van, ahol nincsenek bérkülönbségek. Ha valami rosszat lehet mondani, akkor az az, hogy vannak olyanok, akik úgy viselkednek velem -enyhén szólva is női mivoltomban lekezelően-, akik egykoron a tenyeremből ettek.

Node erről eszmbe jutott az a vicc; George Bush megy a feleségével valahol Tennesseeben és elhaladnak egy benzinkút mellett. 
Látod azt a kutat George? - kérdezi Laura, Bush felesége.
- Igen, miért?
- Hát ő volt az első szeretőm
- Haha. Akkor most egy kutasnak lennél a felesége
- Nem, akkor ő lenne az elnök.