Élet a műtét után (18+)

2018.11.18

Törvényi kötelezettségeimnek eleget téve, az itt olvasottakat és látottakat, csak 18. életévét betöltötteknek ajánlom! Egyes képfelvételek felkavaróak lehetnek, gyenge idegzetű olvasóimnak nem ajánlom. Normál esetben mindenkinek.

Nem sokat aludtam az éjjel. Sok minden miatt sem, de érdekes módon fizikai fájdalmat nem éreztem. Nagy dózisú injekciós fájdalomcsillapítókkal voltam tele, folyamatosan infúzión, s néha bejöttek vérhígítót fecskendezni. Bedugtam a fülembe a fülesem és csak átengedtem magam az érzelmeimnek. 

Sokat sírtam a falnak fordítva fejem. Egy ápolónő infúzió cserére jött és észrevette. Kérdezte, hogy miért sírok. Kért, hogy mosolyogjak végre, majd megsimogatta a kezem. Borzasztóan egyedül éreztem magam, annak ellenére, hogy végig nagyon jó társaságom volt. A szívem várt valakit, akiről tudtam, hogy nem fog eljönni miattam, hiszen előre kiadtam; senki nem jöhet el Belgrádba. Ezt a rendelkezésem senki nem merte megszegni. Bár tették volna. Ezek a napok megmagyarázhatatlanok, amikor a totális boldogság, az öröm, a fizikai fájdalom és a lelki gyötrelem, mind egyszerre volt jelen.

Életemben először éreztem igazán kiszolgáltatottnak magam. Ápolónők óránként guggolva az ágyad mellett ürítik a katéteres zacskómból a vizeletem. Nagyon nem jó érzés volt, pedig a teher semmi jelét nem láttam rajtuk. Sőt. Minden kívánságomat lesték, és a legapróbb felszisszenésemre is azonnal benéztek. És még a klinikán használatos műanyag poharak is árulkodtak, hogy jó helyen vagyok.

Hosszasan gondolkodtam, elég sokféle dolgon. Vajon végre nővé váltam? Igazi nővé, és nem csak valami illúzió részese vagyok? Létezik isten? Ha létezik és irgalmas nem az asztalon kellett volna maradnom? Ha már most élek, valóban leküzdöttem valamennyi versenyhátrányt, és végre a nulla közelében vagyok? Mennyi idő még ez az egész rémálom? Boldog leszek valaha? A testi diszfória megszűntével, most már lehetséges egy relatív elfogadás elérése?

Szomjas voltam. Kicsit éhes is. De egyiket sem tehettem. Kezdtem izzadni, rendkívül fájt a derekam és a fenekem a folyamatos fekvéstől, valamint a sarkam a trombózisszűrő harisnyától. A hajam hamar igénytelen oldalát kezdte mutatni, a borosta pedig kezdett nőni. A melleim már régen eltűntek a 3 hete tartó hormon-és gyógyszertilalom miatt. Kezdtem elveszíteni az önbecsülésem és a méltóságom. A nőiségem már csak emócióban volt fellelhető, materiálisan már nyoma sem volt.

A lábam között nem fájt. Néha belenyilallt egy-egy kisebb fájdalom, ami fantomfájdalomként jelentkezett. Azaz olyan érzés volt, mint ha péniszvégi terület fájt volna. Persze tudtam, hogy az nem fájhat. És ez 3 napig még végigkísért.

A felépülés unalmas volt, ingerszegény és eseménytelen. 3-án műtöttek, és 6-án hagytam el a klinikát, amikor is átszállítottak Kiskunhalasra. Belgrádban a műtét utáni reggelen (amikor azért tudtam aludni szerencsére) már csak Noémit vártam, aki jött is, és enyhített valamelyest nehéz helyzetemen. Késő délutáni órában érkezett az az ápoló (akit mi csak "körszakállas faszi"-nak neveztünk el), aki nem sokat tudott angolul, de hihetetlen gyorsasággal rántotta le rólam a takarót "please stand" felkiáltással. Kerek szemekkel néztem rá "Ééééén?" válasszal. Csak bólogatott, és tudtam, hogy ezt nem fogom tudni kikerülni. A trombózisveszély miatt járnom kell. Segített felkelni, ahol a remegő lábam kezdte szokni a talajt, és én csak tapogattam a derekam és a fenekem, mert már nem voltam biztos benne, hogy az én testemhez tartoznak, annyira nem éreztem már. "Please walk". Az ápoló személyzet ádázan figyelte első lépéseimet, akiket láthatóan ki tudtam elégíteni az általuk látottakkal. 3-4 perc séta után (bár még jól esett volna) visszakényszerítettek az ágyba. Katéteres zacskó ágy oldalára akasztása, és újabb üres órák fekve. Életmentő a gyopárpárna, ami a térd közé téve megengedi, hogy oldalfekvésben aludj anélkül, hogy fájjon ott lent.

5-én jöttek először kötést cserélni. Füleltem másokat a folyamat közben, és a hallottakból ítélve egy hatosiker szüléssel érhet föl. A szomszéd kötéscseréjénél a vele szemben álló ápolónő arckifejezése mindent elárult. Sokszor inkább csak lehunyta a szemét. Amikor rám került a sor, megfogadtam, hogy összeharapom csak az ajkaim, és tűrni fogok. Így is lett hála istennek. A műtéti kötést leszedték, amit ugye akkor szabad leszedni, amikor már átázott, hiszen minél többször bontjuk meg, a gyógyulás annál nehezebb. A korábban említett hatalmas (tényleg hatalmas, legalább 250 ml-es) vízzel teli fecskendő a friss hüvelyem felé tartott. Amire megkérdezhettem volna, hogy tulajdonképpen azt, hová szeretné dugni, már a hüvelyszájnál volt, amit belefecskendezett, annak érdekében, hogy a tamponlást minél fájdalommentesebben el tudják távolítani. Ez sikerült is, bár néha beleremegtem abba, ahogy a csipesz hozzáért az új területhez. Egy hatalmas kupac véres géz volt a lábam között kipakolva, amit soha nem gondoltam volna, hogy ott az bárhová is beférne.

Sűrű fertőtlenítés után a műtősfiú  síkosítót  kért a gumikesztyűs ujjára. Igen. Be fog nyúlni. Engem pedig annyival még megdobott, hogy ha ellazulok, nem fog fájni. Pedig fájt. Éles fájdalmat éreztem, de nem igazán tudtam, hogy honnan, nem tudtam hol jár a keze. Egy ujja volt csak bent a hüvelyemben, mégis azt éreztem, hogy két kézzel tép szét, és nemsokára a beleimen át távozik a keze. De én csak az ajkaimat haraptam, és néztem ki az ablakon. "Nincs semmi baj". Alig vártam, hogy kihúzza, és hogy végre békén hagyjon. Ez a "belémnyúlkálósdí" végigkíséri az életemet. Meggyőződésem szerint kevés olyan ember feküdt Belgrádban, aki annyira fel lett volna készülve a műtétre mint én. Ugyanennyire kevés lehetett, aki ennyire nem volt lelkileg felkészülve az utókezelésekre. Ez a mai napig egy olyan tabuvá vált az életemben, amit jobbnak gondoltam elengedni, és gyorsan eltemetni magamban. Mélységesen szégyelltem és hibáztattam magam. Nem éreztem már magam annyira nőnek, és makulátlannak, sokkal inkább kifejezetten undorítónak és visszataszítónak. Még most is. Onnantól kezdve már a műtéti végeredményre sem voltam kíváncsi nagyon. Egy pillanat alatt össze tudott törni az új szentség.

5-én már ehettem is, ami az anyagcsere  beindulását eredményezte. A fix kötés "x" alakban volt rajtam (szeméremdomb jobb fele-bal farpofa és fordítva), ami azt jelentette, hogy ürítéskor a farpofáknál fixált gézt és ragasztószalagot el kellett távolítani és előrébb húzni, nehogy szennyeződés érje a kötést, és ezáltal a sebet. A ragasztócsík okozta allergiás reakció miatt amúgy is kap az ember szép nagy sárga hólyagokat  a hasára, így a csík mozgatásához hamar hozzá lehet szokni.  Ahhoz viszont, hogy mi hol van, mit merre és meddig lehet törölni, az hogy a hüvelyedet kb. a 2 centiméteres gátad választja el a végbélnyílásodtól, azért az sokáig gondolkodóba ejtett az új higiéniai rutin begyakorlása közben.

6-án, indulás előtt még egy kötéscsere megtörtént, hasonló érzelmekkel, és az sem változtatott rajta, hogy immáron egy nő végezte. A csupa szív, csupa mosoly személyzet becsomagolta  az "útravalót", megkaptam a zárójelentést, és érzékeny búcsú után útra keltünk Kiskunhalas felé. Fekvő helyzetben, elég kényelmes pozíciót találtam. Sokat beszélgettünk útközben, és a határon sem volt semmi probléma. Noémi mesterien terelte vissza a gondolataimat az életbe, és tökre elfeledkeztem minden kellemetlenségtől. Közben olvasgattam a messenger üzeneteim sorait "hogy ityeg a fityeg?" és társai.

Az egyetlen kívánságom az volt, hogy a katétertől megszabadulhassak. És hogy ehessek egy nagy tányér meleg levest. Bármilyet. Egy éjszakát a Csipke Hotelben töltöttem, mert a panzió, amit pihenésül foglaltunk azon az egy napon nem állt rendelkezésre, valami lovas verseny miatt. Mindenesetre mindkét helyen irtózatosan segítőkészek voltak. Feltűnően többet akartak segíteni, mint bármely más vendégnek, amihez nem vagyok hozzászokva, így én azt tehernek is éreztem. Szoba-és sorstársam anyukája jött meglátogatni a kislányát, aki rólam is legalább ugyan olyan szívvel gondoskodott. A nap fénypontja volt ,amikor Noémi kivette a dréncsövet, melyből a genny és a vér szivárgott ki a műtéti területről, a kötésbe.

A zuhanyzás tilalmáig nedves törlőkendővel intéztem el a "fürdést", így szintén alig vártam az első nagy zuhanyt. Ha jól emlékszem a fix kötést 8-án váltotta föl egy "pamut bugyis" megoldás, ami már sokkal kényelmesebb volt, és jobban alkalmazkodott a mindennapi szükségleteimhez. Például zuhanyozni is lehetett, csak a katétert kellett össze-vissza szétszerelni, majd a kis sárga csővel, ami lógott ki belőlem, beállhattam a zuhany alá. Szuper érzés volt. Francia poppot hallgattam közben, és még az sem érdekelt, hogy nagyon kellett vigyázni, hogy szappanos dolog nem érintkezhet a sebbel, sőt sokáig víz sem érheti. De én csak élveztem a vízzel való újra találkozást. Kilépve és megtörölközve, csak egy pillantást vetettem magamra, ahol meggyőződtem, hogy nyugalmat éreztem. Elmúlt. De gyorsan elrejtettem magam elől, és így fölöltöztem, és siettem vissza az ágyba pihenni, vagy éppen sétálni.

Kiskunhalas már a szabadság édes földje volt. Minden nap átjártam a kórházba, legfőképpen a menzára és a büfébe. Egyszer csak megtudtam, hogy három másik sorstárs orchiectómián van az egynapos sebészeten, ezért Zsuzsival gyorsan átevickéltünk beszélgetni velük. Szuper volt. Én is nosztalgiáztam egy kicsit, mert nekem is ott végezték el a "kisműtétet". Az ottani személyzet is még mindig csúcsrendes, csúcsjófej, gondoskodó és emberi.  Jó érzés volt látni, hogy kishazánkban is előfordul még ez a fajta bánásmód. 

9-én megvolt életem első igazi nőgyógyászat vizsgálata. Hideg hüvelytükör, kacsa, vesetál, síkosító. Szintén kórusban kaptam a "lazulj el, és jobb lesz"-t és az "engedd el magad"-t. Persze egyik sem ment. Így ezt az emléket sem, a legjobbak közt fogom számon tartani. 10-én  pedig már annyira jól voltam, hogy az 500 méterre található szupermarketbe is simán elmentem, katéteres zacskót a nadrág ülepébe akasztva. Muszáj volt, megjelent az Elle, amiben Pávó Rékával együtt szerepeltem, aki számomra az egyik legnagyobb példakép, a maga történetével és páratlan küzdelmével.

Az antibiotikumos kezelés (Aktil Duo 875 mg /125 mg) 6-tól számítottan 2 hétig volt szükséges, ami miatt sokáig nem tudott szilárd székletet produkálni az ember. 12-re viszont kihisztiztem azt, amire a legjobban vártam; kivette Doktornő a katétert. Nagyon nem volt kellemes, de amikor a kis fecskendővel eresztette le a ballont a húgyhólyagomba, márt tudtam, hogy végre vége annak az időknek, amikor a katéteres zacskó kirángatta a belsőségeimet. Aztán egy 5 másdperces kellemetlenség után kint volt. Előre elmondta, hogy számítani kell rá; az első inger hirtelen fog jönni, és azonnal menni kell. Nagyon sok vizet kell inni napokig, hogy minden a legnagyobb rendben menjen. 20 perc után ez be is következett; életem első "ülve pisilése" (ami inkább egy plafonra szerelt tűzoltó berendezés működési mechanizmusára emlékeztetett). Az érzés és a tudat maga jó volt és kielégítő volt a gondolat, hogy végre nem lesz annyira körülményes, hiába pisiltem már ülve évek óta. A pisilési szertartáshoz onnantól hozzá tartozott egy alapos törlés, fújós fertőtlenítés, és steril gézlappal/betéttel való fedés. A fertőtlenítés octteniseptel (octenidin-dihidroklorid+fenoxietanol) vagy skinsept mucosaval (etanol+hidrogén-peroxid), kell történnie, vagy bármilyen nyálkahártya fertőtlenítőszerrel (nem bőrfertőtlenítővel!). Lehet jóddal is, bár vigyázni kell, hogy ez előbbi nyálkahártya-fertőtlenítők nem keveredhetnek PVP jóddal. 

Amire ügyelni kell, akkor is, amikor már otthon alkalmaznia kell az úgynevezett "intim zuhanyt". Én a "colpo clean" nevű biszbaszra szoktam rá, ami egy kis műanyag tartályocska egy bazihosszú és kényelmetlen műanyag buzogánnyal a végén. Ebben testhőmérsékletű vízben kell feloldani az ehhez gyártott jód pezsgőtablettát (drogériákban, gyógyszertárakban kapható), majd a készülék elülső 3-4 centijét a hüvelybe juttatva, a tartály teljes tartalmát a hüvelybe kell üríteni, praktikusan zuhanyzás végén. Ezt az intim zuhanyt az első 2 hétben jódos formában kell alkalmazni, majd utána bármilyen előbbiekben nevezett szerekkel, vagy szappanos vízzel, de minden nap alkalmazni kell.

És a feketeleves. A tágítók. Ahogy a műtét előszele és a zárójelentés is súgta; a posztoperatív időszak 3. hetétől kötelezően alkalmazni kell az egészségügyi tágítókat. Ez a transznemű nők egész életét  végigkísérik. Akármennyire is a csúcson van már a neovagina kialakítás, ahol nem a szigmabél kihasításával és felhasználásával alakult ki a hüvely, ott bizony a péniszbőr inverzió miatt a hüvelyfal, rendszeres tágítás nélkül elkezd összehúzódni, beszűkülni, később nagy fájdalmat és károkat okozva. Eleinte napi 2-3x szükséges 3 hónapon keresztül, majd napi 1x az 1 éves posztopig, majd hetente 1...stb. Rendszeres nemi élet mellett nem szükséges, ám abbamaradása esetén sem lehet leállni, hogy "elég tág már ez", mert a bőrfelület mindig (!) szűkülni fog, és a már szélsőséges esetekben csak opussal lehet könnyíteni. 

A szigmabélből kialakított hüvelynél természetesen ez nem áll fenn, perisztaltikusabb a mozgása, mint a péniszinverziósé, neurovaszkuláris kötegekkel legalább annyira ellátott, ám én a legendás "kellemetlen szaga" miatt nem választottam. Természetesen itt nem fekália szagra kell gondolni, hiszen az egy jó kifertőtlenített béldarab, amit azesetben felhasználnak, az utókezeléskor mégis tapasztalják egy nem hüvelyváladékhoz hasonló, bizonyos esetekben már-már kimondottan kellemetlen szag megjelenését, amit nagyon nehezen lehet elleplezni. Ezért én inkább a kötelező tágítást választottam. Tévhit például az is, hogy a szigmabélből kialakított hüvely jobban nedvesedik, mert a valóságban az a tapasztalat, hogy megfelelő síkosítás nélkül egyiknél sem ajánlott a szexuális érintkezés, akármekkora csoda folytán nedvesedik is az ember lánya. 

Rögtön kikötöm, ha még nem lett volna egyértelmű: ezektől a tágítóktól az ember -legalábbis én- az égvilágon semmilyen gyönyört nem érez, nem is azért választottam ezt a módszert. Ezek a kis lélekrombolók 14/18/22/26/30 mm átmérőjűek, és 122/135/150/163/177 mm hosszúak. A drogériában életemben először a síkosító körül kell legyeskednem, figyelve, hogy csak vízbázisút lehet használni. És persze minél többet. Ezt a típust Vagiwellnek hívják, a legjobb minőségű német dilatátorok közé tartozik. A tapintása nagyon finom anyagú szilikon, amit nagyon könnyű tisztán tartani, és a használata legalább "kényelmes". Az ára 100 € körül mozog, de úgy gondolom abszolút megéri, ha hosszú távon barátja az embernek a dolog. Nyilván vannak ettől olcsóbb/drágább, kényelmesebb/kevésbé kényelmesebb verziók. Valaki szexshopból rendeli meg a két méret közti hiányzó, vagy azon túlmenő dizájnosabb/funkcionálisabb darabokat a jövőre való tekintettel. Jómagam 5 héttel a műtét után értem el az 5-ös méretet, ami nekem e tevékenységem bőséges felső korlátját jelenti. Az elsőt megmutatta Noémi. Lábakat szét (semmi petting?) és az elsőt (legkisebb) fel is helyezte. Persze ezt azért tette, hogy megtanuljam, azaz nézzem, amiről én persze hallani sem akartam. Mivel tudtam, hogy a második méretet is alkalmazni szeretné, tekintettel arra, hogy "simán befér", már könnyezve kértem, hogy ezt hagyjuk abba, aminek eleget tett. Egészen a kötelező kezdés napjáig hessegettem a gondolatot. Aztán el lehet képzelni, hogy hangos zokogás közepette gyömöszölök magamba egy 3-as méretet otthon, amit azt sem tudok, hogyan és hova kell. Ha sorstárs vagy és olvasod ezt, készülj föl erre. Ne becsüld le, mert én is tudtam, hogy lesz, de élőben töri össze a maradék önbecsülésed. Emellett méretcserénél a feszülés érzésével együtt átérzi az ember lánya a vérzés "csodálatos" élményét.

Mosolyogva és jó szívvel emlékszem vissza a Kiskunhalasi tartózkodásra. Sokat beszélgettünk, és sok időt töltöttünk együtt. Noémi is olyan volt számomra már, mint egy kollégiumi lakótárs. Csak jobb. Sokat sétáltunk, még egy nagy parkban is  keresgéltük a kafferbivalyokat. Nekem az édesanyámmá vált. Ő lett az az ember, aki megszabadított rég óta cipelt fájdalmamtól. Emellett anyai gondoskodással kényeztetett el. Soha nem felejtem el.

14-én jöttem haza Egerbe, és nem is vittem túlzásba a pihenést. Ugyan az egyetlen póz ami mindig kényelmetlen volt, az az ülés. De Dórizni azért bőven el tudtam menni, Bazsizni....jól hangzik, de inni na :D. Kezdtem bepótolni a kimaradt szociális életet.

De inkább sokat lustiztam. Igyekeztem a hajam és a bőröm rendbe tenni, és a lábadozás alatt növesztett szőrzetet eltávolítani. Újra vissza rázkódni, megszervezni a további kezeléseket és kontrollokat az arc lézerezésétől, a laboron át, a fogszabiig, a nőgyógyásztól a háziorvosig. Emellett elkezdtem az injekciós ösztrogén adagolását (Neofollin), heti 2x1ml intramuscular. Az ösztrogénem soha nem látott 580 pmol/L szintre szökött föl, ami csodálatos, de cserébe a prolaktinom is 700-as mlU/l érték fölé ment, ami miatt nagyon fáradt vagyok a nap teljes szakában, alvási mennyiségtől függetlenül. 6 héttel az első beadás után kijelenthetem, hogy a melleim mérete már a tanner-skála 3-as szintjének a felső határát feszegeti, ami eddig csak a 2-es alját ugrotta meg. Így kijelenthető 7 héttel a műtét után, hogy hihetetlenül boldog vagyok. Még úgy is, hogy az új punci még felduzzadt, varratokkal övezett. De minden nap küzdök tovább, hogy egészséges lány lehessek végre.

Sok puszi és ölelés nektek:




Hazudni bűn

2019.07.21

"Ne hazudj, és más becsületében kárt ne tégy" (Isten tízparancsolata - Magyar Katolikus Püspöki Konferencia)

18 hónap HRT

2019.05.02

Április 16-án volt a hormonkezelésem 18. hónapos évfordulója. Már nem is igazán tudom, hogy tudok e újat írni, hiszen nagy általánosságban mindent leírtam már, a HRT ebben a szakaszában pedig már nemigen történnek új dolgok. Vagy mégis.