Csata a lelkemért

2018.08.25

A pillangó mellett a leggyakoribb attribútumom, hogy időnként eltűnök. Most egy hónap után ragadok újra billentyűzetet. Nem is csak azért, mert időről-időre szükségem van egy kis nyugalomra és csöndre, rendre szétverni mindent amit építettem, hogy aztán "jobbként" újjáépítsem. Ez ennél sokkal kifinomultabb, összetettebb és veszélyesebb is. Egy transznemű élete, majdnem olyan, mint a Tolsztoj szerinti orosz népé; az emberi sorsok és a végzet, pont oly mélyen alapja létünknek, mint a gondolat, hogy egyszer mindez elmúlik örökre.

Igyekszem mindig pozitív példát állítani a blogomon, főleg, hogy sorstársaim számára mindig sok-sok erőt tudja adni. De nem leszek illuzionista, főleg nem demagóg. Az életünk szerves része, hogy összetörünk, ami az utunk során összeszedett és át nem dolgozott, csak magunk előtt görgetett defektek mennyiségének függvénye, hogy milyen mélyen érint bennünket.

Elképesztően sokat tudok sírni, még én magam is csodálkozom a mennyiségén. De 26 év szenvedés távlatából nem is olyan megmagyarázhatatlan. Sokszor a hormonok okozta "kitudjamiértcsakjólesik". Sokszor a múlt fájdalmai csalja ki könnyeim, vagy a jövő megugorhatatlannak tűnő feladataitól remegnek lábaim. Van persze, hogy a problémáim okán, amik ugyanúgy vannak és lesznek, ezt nem tudja egy orvos-team sem megváltoztatni rajtad.

Az utolsó bejegyzésem után kezdődött el egy depresszív korszakom megélése. Ijesztő volt. Hiszen ugyanazt éreztem, mint négy évvel ezelőtt, életem legsötétebb korszakában. Minden bajom magam mellé sorakoztattam, a magamról vélt szörnyű véleményekkel együtt. Aztán, úgy ahogy 26 évig, most is minden nap lejátszódott az a büntetőper, ahol a bíró, az ügyész és a vádlott is én voltam, védelem nélkül, és csak szórom magamra azokat a sötét tényeket, amikről igazándiból nem is tehetek.

Bizonyos téren pedig olyan voltam, mint a volt Szovjetunió. Egy kemény, elzárt világban, szigorú és értelmetlen elvek mentén élni embertelen szenvedés közepette, lelketlenül. Aztán széthullott a rendszer, ahogy valójában történt velem is és a dicsőségesnek mondott világhatalommal is. És ugyanúgy megszeppenve állok a frissen szerzett szabadságommal, hogy mit tegyek. Elvakított a kinyitott ablakon beömlő fény, és csak takargatom a szemem és keresem az árnyékosabb sarkakat. Miközben mások, akik a szabad világban nevelkedtek, kézen fogva huzigálnának ki erre az éltető és meleg fényre. Ők a barátaim.

A mindennapjaimat két Dórával osztottam meg. Mindketten más és más szupererővel áldotta meg őket a sors és/vagy a teremtő. Elképesztően inspiráltak, és ez állítólag fordítva is igaz volt. Eddig mindig meg tudtam kapaszkodni segítségre és gondoskodásra nyújtott kezeikben, és sokkal erősebbek, mint én azt valaha gondoltam. Féltem őket elveszíteni, ahogyan az életben már nem egy ilyen fontos embert veszítettem el Kriszti és Detti személyében is. De úgy érzem, hogy az elmúlt tíz év barátainak együttes munkája révén ma már felnőttesebben, bölcsebben és felelősségteljesebben gondolkodom az életről, és nem csak a munkámról és a szakmámról.

Amikor nagyon egyedül érzem magam, ők megmutatták, hogy nem. Ha egy ölelésre, vagy egy-két jó szóra vágytam, megkaptam. Ha pityeregtem és azt kérték nézzek rájuk, fejemet fölemelve rögtön mosolyra fakadtam. Tudtunk felhőtlenül nevetni, de sírva vigadni is, mint egy igazi magyar. Ők látták és érzik a bőröm alatt rejlő szörnyűségeket, és érzelmi füleikkel hallották a kegyetlen harcokat. Végül a visszavonulásom eredményeképpen, ezekből a barátságokból is kivonultam, ami újabb teher lesz a vállamon.

Az elmúlt hét két nagyobb meglepetése pedig Marcsi és Réka volt. Marcsi az Elle újságírójaként keresett meg, aki a blogról, mint műfajról ír majd egy cikket, még nem tudom melyik havi számba. Mindenesetre megtisztelő volt, hogy az én blogomat megtalálta, olvasta és értékesnek tartja, hogy a Réka blogjával együtt említésre kerüljön. Réka pedig egy csodálatos lány. Leukémiás. Emlékszem, egyszer csak elkezdtük tetszikelni egymás instagram képeit, majd jött az üzenet. Akkor tudtam, hogy nagyon hamar jó barátságra fogunk lelni, és ami pláne; az elképzelésem miszerint egy megtört lány, köze nincs a valósághoz.

34 nap van hátra a "nagyműtétig". Igen, először 2020 márciusa volt, utána 2019 júniusa, de itt van. Egy csöppet sem izgulok, mégannyira sem félek. Csupán élvezem, hogy tehetetlenül is telik az idő, és a körülöttem folyó szörnyűségek és az egy helyben toporgás ellenére is a célszalag folyamatosan közelít hozzám.

Nem tudom ígérni, hogy többet fogok írni. Azt sem, hogy a blogom és a szociális média számos megjelenései megmaradnak, hiszen egyre kevésbé érzem ennek szükségességét.

Annyit tudok most ígérni, hogy küzdök.

Eszter
Bluebutterfly


Nálunk nem csak az ország, hanem a szerelem is kettő. A világ legtermészetszerűbb, legősibb, leggyönyörűbb, legmegmagyarázhatatlanabb csodája. Amit mindenki ugyanúgy érez. Még, akkor is, ha vannak, akik nem így gondolják. Éppen ezért az emberiség történetében nem igyekeztünk megkérdőjelezni mások iránt érzett szeretetünk, avagy, ez is egy olyan...