A nagy felismerés

2018.07.18

Olyan értetlenül olvastam a pszichiátriai szakvéleményemben azt a mondatot, hogy "..később internetről tudatosult benne, hogy transznemű". Ez egy kicsit azt sugallja az olvasónak, hogy az ember leül a gép elé, és transzneműt csinál belőle az internet. Persze közel sem erről van szó. Hazánkban máig kavarognak a kifejezések bizonytalanul az emberekben, nemhogy még a kilencvenes, vagy a kétezres évek elején. Hazai kutatások, irodalmak egyáltalán nem voltak, és az internet angol nyelvű sajtórészlege sem bővelkedett benne még. Nem győzzük mi transznemű bloggerek hangsúlyozni a transzszexuális (saját testével diszfóriában élő, biológiai nemétől ellentétes identitással rendelkező személy) és transzvesztita (ellenkező nem ruháit viselő személy)  közti illetve, a nemi identitás (kik vagyunk) és szexuális orientáció (kikhez vonzódunk) közötti különbségeket.

Felmerült egy igény, hogy írjak arról, hogyan is ismerkedtem meg a transgender (transznemű angol fordításban) fogalommal és jöttem rá, hogy nálam is erről van szó, és hogy pontosan mennyi időbe tellett ezt felismerni. Ezt a témakört járom most körbe, reményeim szerint érthetően és részleteibe menően. Sokszor fogom ismételni magam (amiért rendszeres olvasóimtól elnézést kérek), mert nem jó a memóriám (akkor honnan tudom, hogy ismétlem magam?), és mert szeretem.

Ellentétben az előbb elképzeltekkel, nem leültem a gép elé 14 évesen és transznemű tudattal keltem onnan fel. Semmilyen titkos összeesküvés elmélet emberei nem sugároztak és nem ültettek semmit az agyamba, főleg nem "buzultam meg" a szociális médiától. Nem a szüleim nem fogtak erős marokkal és csesztek el. Nincs köze a chemtrailnek, és nem a gabonapehelyben vagy ivóvízben oldódott hormonoktól lettem transznemű.

4 éves korom óta tudom, hogy lány vagyok

Kimondtam. Tudtam. Éreztem.

Ekkorra az éntudat egy emberben már jól kiforrt, és ekkor alakulnak ki a közösségi tudatok is (mi a család-ők idegenek, mi lányok-ő fiúk, mi szemüvegesek-ők szemüveg nélküliek, mi szőkék-ők barnák, mi okosak-ők hülyék...stb). Már van egy viszonylagos testképe az embernek, az énre vonatkozó jellemzők tudata, az énkép megnyilvánulása már erősebb.

Nyilván az oviban nem fog odamenni senki megrángatni az óvónéni szoknyáját, hogy én transznemű vagyok. Egyértelműen tudtam, hogy én lány vagyok belül, a külső pedig akkor, még nem számított. Az már később kezdett el érdekelni, hogy a lányok miért öltöznek külön tőlem, de az anyukám és Irénke néni, a dada viszont -aki szintén lány- ők velünk lehetnek. Miért nem pisilhetek ülve, és miért csavarják ki a kezemből a babát. No és miért lesz minden felnőtt még dühösebb, ha én emiatt elkezdek pityeregni. Még később persze, nekem miért van olyanom, ami más lányoknak nincsen, és miért nem lehetek olyan elképesztően csinos, mint a többi lány. Tudnivaló az is, hogy a lányoknál a fizikai-testi felépítés és megjelenés egésze befolyásolja az önértékelést. Ezért, amikor összetaposták az önkifejezésem, ami mindenki másnak szépen hajtott ki, onnantól fogva, soha nem voltam már senkivel őszinte, és nem fejeztem már ki magam valóságosan, emiatt pedig, súlyosan undorodni kezdtem magamtól.

Ezek voltak azok a pillanatok, amikor kezdtem felismerni a társadalmi szerepeket és sztereotípiákat. Jogosan felmerül a kérdés, hogy ha vajon nem lennének társadalmi szerepek (mint a sokat olvasott skandináv modellben), akkor is ennyire erős lenne e a nemi diszfória a transzszexuális embereknél, sőt, egyáltalán kialakulna e? Tehát el kell képzelni egy olyan ovit, ahol a lányok és fiúk nem öltöznek külön, nincsenek fiús-lányos játékok, nincs fiú-lány ruha, nincs hercegnős-szőke herceges mese...stb., egyszóval késlelteti a nemi identitás kialakulását. Ezek után teszik föl nekem a kérdést, hogy ekkor is rosszul éreztem volna magam?

Nos először is - szintén megkövezés terhe mellett - kijelenthetem, hogy egy nemi szerepek nélküli, a két nem közti különbséget teljesen elmosó és a nőket/férfiakat a kultúránkban kialakított és megszokott nőiességüktől/férfiasságuktól megfosztott világot nem szeretnék elképzelni, és irtózom a gondolatától. Hiszem, hogy a gyermekeimnek, majd én is apai-anyai mintákat adok át a jövendőbelimmel. Saját identitását tiszteletben tartva, de az identitásának megfelelő nevelésben részesítem. Igenis a lányom, nőies nő lesz, a fiam pedig férfias férfi. És ezzel semmi esetre sem ítéltem el a homoszexuális párok gyermekvállalását, és nem tartom rossz szülőknek azokat, akik gender-semlegesen nevelik a gyermeküket.

Summa summarum; igen, zavart volna ugyanúgy, még ha szerepmentes lett volna az ovi is. Hiszen a természetszerű női érzések és ösztönök még 5 éves korban is kifejeződnek, akár hiszed, akár nem. (És pont ez is a magyarázata annak, hogy a transzszexualizmus nem választás, pláne nem nevelés kérdése). A játékokat rég óta úgy alakítjuk, hogy a különböző társadalmi szerepekre felkészítsék a gyermekeinket. Természetesen vannak már olyan szereposztások, amik már elég elavultak, de ezzel most nem akarok vitázni, csak azt állítani, hogy a nemi identitás fejlődéséhez feltétlenül szükséges az aktuális kor követelményeinek megfelelő társadalmi elvárások, szerepek átadása, hiszen ez az éntudatban erősen jelen van az ember életének egészében. A nemi szerepek elrejtése addig odázhatja el a nemi diszfória teljes kialakulásának érzését, amíg nem kell foglalkoznia a nemiséggel a transzszexuális gyerkőcnek, ami előbb utóbb vagy úgyis elérkezik... (ha csak a mesékre, a termékek reklámjaira, filmekre gondolunk).

Emlékszem, olyan 10 éves körül voltam, amikor először találkoztam egy kereskedelmi televízió egyik népszerű műsorában egy riporttal, ahol egy középkorú transznemű nő valamely műtétjét mutatták be, és hogy mi miért történik. Nem sok emlékem van róla, és nem is tudok sok mindent visszaidézni, de azt igen, hogy megmozdult bennem a felismerés, hogy én is ebben a cipőben járok. Egy picit felvillanyozott az érzés, hogy lehet, hogy van megoldás a problémámra, ki tudnak szabadítani ebből a rossz testből. Ez valamiért okkal történik. A családomtól inkább az elutasítás nagyzásos szavait és a "bölcs" értékítéletek hadát hallottam, mint akkoriban a társadalom döntő többségétől. "Ugyan mi a szarért csinál ilyeneket?", "azt hiszi nőnek könnyebb lenni?", "úgysem lesz igazi nő", "undorító, minek vágatja le?". Nem tudtam megérteni, hogy egy természetszerűen jövő érzést és igényt miért kellene mások igénye és értékítélete miatt elnyomni. Csak mondtam magamban, hogy "azért mert ő lány és nem akar tovább szenvedni".

Általános iskolámban is egy bigott tanárnőm szavalta lelkesen az osztály előtt, hogy "a mai szociál-liberális kormányoknak köszönhetően, olyan korcs ma már a társadalom, hogy a buzikat átoperálják". Az osztály egésze röhögött, rajtam kivéve. Megalázó volt, még akkor is, ha senki sem tudta rólam, hogy transzszexuális vagyok, és tudom, hogy a homoszexuálisok mások, akik éppen nem esnek át nemi megerősítő műtéten, hiszen a homoszexualitás csak abból áll, hogy az illető szexuális orientációja a született biológiai és társadalmilag megélt nemével azonos egyénekre irányul.

Egy kérdést megválaszolva; 2005-ben tudtam meg, valóban internetről, hogy azt amit érzek nap mint nap, és amin keresztül megyek, és amiről álmodom és ami miatt fáj minden lélegzetvétel, annak a neve transzszexualizmus. Iskolából hazasietve ültem a gép elé, és információkat akartam kicsikarni a világhálóból "fiú testbe született lány" ill. " fiúból lány műtét" keresőszavakra. Mivel magyarul nem volt, angol fordításban kaptam meg a transgender fogalmat, és kezdhettem el olvasni webes fordítók segítségével megismerni a külföldi irodalmakat.

Középiskolás a koromban, -amikor már az okostelefonok betörni kezdtek és az internet már teljesen általános volt- az ismerősi környezetemben bújták az interneten és mutogatták egymásnak azokat az angolszász bulvár, vagy itthoni szenny által terjesztett before-after képeket, aminek az volt a lényege, hogy "magadévá tennéd ezt a nőt? Csak mert férfinak született." Erre a fiúk aztán öklendezést színleltek, köptek néhányat a földre, eregették a megjegyzéseiket, a lányok pedig jóízűen röhögtek rajta. Ugyanitt középiskolás koromban, a sok bántás miatt fizikai és mentális sérült lettem, ami miatt sokat fordultam meg az iskolaorvosi rendelőben, ahol a háziorvosomhoz irányítottak. Gyerekorvosom elég jól és rég óta ismert, és érezte, hogy valamit nagyon rejtegetek, és hogy tudom mi az okai a bántásoknak és a szellemi leépülésnek. Mentálhigiénés vizsgálatra akart küldeni, aminek akkor nem tettem eleget, így a transzszexualizmusomat tovább tudtam magamba rejteni és fojtani.

Transznemű identitásom soha nem volt. Mindig -akár csak ma is- heteroszexuális nőként határozom meg magam. Nyilvánvaló, hogy a transznemű jelző attól még a homlokomba van égetve, ami egyébként csak az orvosszakma munkáját hivatott segíteni, mivel ugye minden kórképet szeretnek elnevezni. Az ő szemükbe mindig is megmarad ez a jelző, és mindig is így fognak kezelni. Ahogyan a társadalom is, amiért magamra húztam ezt a - egyébként magamnak nem érzett - jelzőt. Ennek a legvalószínűsíthetőbb oka a társadalomnak mutatott erős igyekezet és túlkompenzáció. Oly annyira undorodom a magam férfiasságaimtól, hogy még a transz jelző is sérti, az amúgy is összetört, eltaposott, széttiport, megalázott nőiességemet.

Úgy gondolom, hogy ma már egy 14 évesnek sokkal könnyebb dolga van, hiszen már szerencsére egyre több magyar nyelvű blog, civil szervezet és vlog is a rendelkezésre áll. Maga a jelenség a társadalomban már ismert, még ha az elutasítottsággal teli is. A nagy felismerés jó esetben 4-5 évesen jön, mint nálam. Az, hogy ezt milyen szóval illetik, lényegtelen.

Nekünk és neked már csak az a dolgod, hogy elfogadd.

Eszter


Kövess Facebookon, Instagramon, twitteren vagy tumblron!   



18 hónap HRT

2019.05.02

Április 16-án volt a hormonkezelésem 18. hónapos évfordulója. Már nem is igazán tudom, hogy tudok e újat írni, hiszen nagy általánosságban mindent leírtam már, a HRT ebben a szakaszában pedig már nemigen történnek új dolgok. Vagy mégis.

Sokan kerestetek azzal kapcsolatban, hogy nem számoltam be eleget a műtéti beavatkozásokról. Ezen kéréseknek eleget téve "ti kértétek" címszó alatt számolok be (először) az orchiectómiáról.

Lassan már 2 hónapja, hogy nem írtam. Ennek könnyen, és nehezen magyarázható okai is vannak. Egy biztos; hogy a ciklikusan jelentkező életmegfontolások egyre tisztábbá és céltudatosabbá tesznek engem, és a jövőmet.